Wellesandra Zoe Wyndham

Természetes szőke vagyok. Tincseimet általában kiengedve hordom, de előfordul az is, hogy sima copfba fogom. Hangulatfüggő az egész, hogy-hogyan kelek fel reggel. Úgy gondolom átlagos testalkatom van. Kábé 170 cm magas vagyok, így nem tűnök ki a tömegből szerencsére. Ahhoz képest hogy nem sportolok igazán (a futást leszámítva) jó alakom van, ezt az anyámtól örököltem. Lapos hasfal, nőies idomok, minden ami kell. Sulin belül a szokásos egyenruhát hordom, azon kívül pedig jobb szeretem a szűk farmert, szoknyákat, egyrészes ruhákat és mindent, ami kiemeli alakom szépségeit.

Első rám nézésre nem lehet megmondani, hogy milyen is vagyok. Az igazi énem csak akkor ismerni meg, ha kinyitom a szám. Mármint nem a fogsoromra gondoltam, mert az hibátlan, hanem a személyiségemre. Sokan nem bírnak az őszinteségem miatt. Mindenkinek elmondom a véleményem róla, még ha az fáj is az illetőnek. Igen makacs vagyok, ha valamit elhatározok, akkor annak úgy is kell lennie. Nem tagadom, engem is érdekel a külsőm, mint minden nőt, de nem vagyok a szépség megszállottja, hisz alapból az vagyok. Páran önteltnek, vagy egoistának tartanak, de szerintem nálam csak egészséges önbizalomról van szó. Nem bírom a sznobokat, apuci pici lányait, velük sosem jöttem ki, de nem is szándékozok egyikük BFF-e sem lenni. Maradjanak csak meg maguknak szépen. Jobban jár mindenki, főleg ők. Mindig van előttem kitűzött cél, amiért keményen megdolgozok és amiért érdemes minden reggel kikelni az ágyból. Nem vagyok se nem ártatlan, se nem szende kislány, aki fél az újdonságoktól, vagy a kezdeményezéstől. Ha megtetszik valaki, akkor lépek, mielőtt elszalasztanám a lehetőséget. Viszont ahhoz, hogy meglásd az igazi valómat, meg kell hogy ismerj, különben tévesen ítélhetsz meg.

Már órák óta a csónakházban ücsörgök egymagam és a lábam lógatom bele a kellemesen hűs vízbe. Várok valakire, noha csak tíz perc múlvára beszéltük meg a találkozót. Egyáltalán nem vagyok ideges és az sem érdekel, ha egy tanár veszi észre a pislákoló lámpám fényét. Odakint nem lenne rá szükségem, mert a telihold, fényével mindent megvilágít, de idebent teljesen más a helyzet.
Tényleg csak néhány percet kellett rá várnom, mert mindig pontosan érkezik, főleg most, hogy tudja, kivételes alkalom lesz a mai, mert soha senkinek nem meséltem magamról, a családomról, vagy a sorsomról. Remélem megért és nem ítél el emiatt. Széles mosollyal arcán lép oda hozzám, de nem visszük túlzásba a köszönést. Semmi puszi, ölelés vagy más érzelmes reakció, csak szimplán viszonozom a mosolyt, melyt csak ő képes őszintén előhozni. Ahogy leül mellém én hátradőlök a csónakház viseltes padlóján.
- Nagyon figyelj, mert csak egyszer mondok el mindent. A történetemet egy kissé régebbről kell kezdenem, mint a születésem. Remélem nem baj, de csak így magyarázható el egy csomó körülmény, ami a jelenemhez vezetett. - sóhajtottam majd lehunytam a szemeimet, mert így mesélés közben lepergett előttem az egész történet akár csak egy film.
- A szüleim érdekes körülmények között találkoztak. Apám akkoriban hat éves volt, anyám pedig még szinte újszülött. A szüleik ha jól emlékszem, akkor már az iskolás éveik óta ismerték egymást. A nagyszüleim is mind Mardekárosok voltak, ahogy később a szüleim is azok lettek, és most én is itt vagyok. Ez már majdhogynem hagyománynak számít nálunk. De térjünk vissza. Szóval miután megszületett anyám, a Wyndham család meglátogatta őket, hogy lássák az új leendő boszorkányt. Amikor a gyermek apám megérintette először a csecsemőarcát, a nagyiék összenéztek, majd megállapodtak arról, hogy amint a kis Constance betölti a tizennyolcadik életévét, feleségül megy Aaronhoz. Még szerződést is írtak akkoriban. - újabb sóhaj ahogy kinyitom szemem és a mellettem ülő szemeibe nézek.
- Gyorsan elröpült az a néhány év mialatt Wyndhamék sűrűn meglátogatták Whitemorékat, ez volt anya családneve mielőtt férjhez ment. Miután véget ért a hetedik Roxfortos évük apa hivatalosan is megkérte anya kezét, aki persze igent mondott neki és napokkal később már össze is házasodtak. Akkoriban veszélyes időket éltek, nem lehetett tudni, hogy mi történik másnap, meddig élhetnek még így egy pillanatot sem akartak elvesztegetni. Szerencsések voltak, mert tényleg szerették egymást a kényszer ellenére is. 1959 - ben a szüleim életébe egy váratlan mégis örömteli esemény köszöntött be, mégpedig az, hogy anyu megtudta, hogy terhes. Apa innentől kezdve nem engedte neki, hogy bárhová is elmenjen, mert szerette volna, hogy anyu biztonságban legyen velem együtt. A terhesség alatt semmiféle komplikáció nem lépett fel és egészségesen jöttem a világra. - halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Igazi kis rosszcsont voltam már akkoriban is, de amolyan édes módon. Érted, hogy értem. Ahogy cseperedtem úgy lettem egyre elvetemültebb, főleg miután megtudtam a szüleim velem kapcsolatos tervét. Ezt majd idővel elmesélem. Eleinte csak kisebb csínyeket tettem, mint a lekvár és csokoládé készlet megdézsmálása, elbújás a szolgák elől, akik egész nap kereshettek,, eldugtam apu bájitalos könyveit stb. Ezzel mindig felbosszantottam mindenkit, de amikor láttam, hogy haragszanak bevetettem a tündéri nézésemet és máris megolvadtak tőle. Nálad is be szokott jönni. - kacsintottam rá.
- Kislányként hála az alakomnak és a könnyed mozgásomnak balettozni is tanultam. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságom a másik pedig a zongorázás, amire anyu tanított meg. Voltak olyan dolgok is amiket ki nem állhattam, ilyen volt például az illemtan óra ahol azt tanultam, hogy hogyan is kell viselkednie egy igazi aranyvérű boszorkánynak. Az erőm pontosan a 11. születésnapomon mutatkozott meg rendesen, nem túl kellemes körülmények között. Apának néhány nappal azelőtt el kellett mennie állítólagosan, valami üzleti ügyben, majd mikor hazajött, jött vele egy fiatal srác is. Nem tudtam ki ő, nem emlékeztem rá, pedig elmondásuk szerint sokat játszottam vele életem kezdetleges szakaszában születésem után. Csak vacsorakor mondták el, hogy miért van nálunk. Hogy mi az az ok? Hát az, hogy majd ha betöltöm a tizennyolcat, elvegyen feleségül. - éreztem, hogy elönt a düh az emlék hatására.
- Ökölbe szorultak a kezeim, magamban a szüleimet és a házasságot átkoztam és ekkor valami váratlan esemény történt... Az ablaküvegek hirtelen berobbantak. Ez volt az erőm első megmutatkozása. Néhány órával később megérkezett a levelem a Roxfortból, hogy felvételt nyertem. Nem tudtam miért onnan, hiszen azt hittem a Beauxbatonsba fogok kerülni. Apa és anyu nagyon büszkék voltak, és néhány nappal később együtt mentünk el az Abszol útra bevásárolni. Könnyen búcsúztam el Szeptemberbe a szüleimtől, de megígértem nekik, hogy azonnal megírom melyik házba kerültem. A vonaton valahogy ösztönösen tudtam, hogy hová kell leülnöm, kikkel kell beszélgetnem, hiszen akkor találkoztam a barátaimmal és veled is. - az iménti haragom kezdett eltünedezni és megint mosoly jelent meg az arcomon.
- Az utat nem mesélem el, mert az nagyon unalmas. A beosztásnál egyáltalán nem féltem. Nem szerettem volna a Mardekárba kerülni úgy, mint annak idején a családom többi tagja. Végül csak úgy lett és kissé puffogva leülhettem a mardekárosok közé az asztalhoz. Ennek már hét éve. Mit is mondhatnék, még amit esetleg nem tudsz... - gondolkoztam el egy kicsit.
- Tudod, hogy kitűnő vagyok, hiszen az apám ezt elvárja tőlem és azt is tudod, hogy a legtöbb elsőst csicskásnak használom... Nagyjából ennyi lennék én... azt hiszem. Biztos akadnak dolgok, amiket nem meséltem el, de azok most nem fontosak. -  felé fordítottam arcomat és kíváncsian néztem fel rá. Persze hogy sok mindent nem mondtam el neki, de nem tudom hogy is mondhattam volna el azt a titkot, amit a szívem alatt hordok. Még nem tudom mi lesz vele, velem és az apjával, de nem takargathatom túl sokáig az egyre növekvő pocakomat. Meg akarom tartani, de a családom kitagad, ha rájönnek.