Melissa Blackburn

Nézzük csak. Tény és való, szép vagyok, formás alakkal és szép arccal áldott meg a sors, amit, ha úgy adódnak a dolgok ki is használok. Ha szükséges igen elbűvölően tudok nézni azokkal a sötétszürke szemeimmel, amelyekben olyan könnyen el lehet veszni. Ám ha nincs okom megjátszani magam, közel sem vagyok aranyos és ártatlan. Tekintetem fagyos, minden érzelmet mellőz. Tartásom egyenes, arckifejezésem gőgős, minden mozdulatomból süt a nemesi elegancia és a mások iránt érzett lenézésem. Mindig a legújabb divatot követő, legdrágább ruhadarabokat választom, ezekkel is csak azt sugallva, hogy több vagyok másoknál, hiszen aranyvérű, befolyásos családba születtem. Szerencsére. Öltözködésemet a visszafogott elegancia és a sötét színek jellemzik, hosszú sötétbarna hajamat általában kiengedve hordom, ékszerek közül csak fehéraranyból vagy gyémántból készült darabokat viselek. Mert megtehetem.

Vajon miért érdeklődsz irántam? Pontosan! Mert egy furcsa érzés kerít hatalmába, amit nem tudsz hova tenni, ha a közelembe merészkedsz. Tudom, te is érzed a sötét aurát, ami körbeleng, tudod, hogy jobban járnál, ha messziről elkerülnél, és mégsem teszed. Érzed, hogy sötét titkokat rejtegetek. Romlott vagyok, egy álnok kígyó, aki, abban a pillanatban, mikor hátat fordítasz, beléd mar és élvezettel nézi végig szenvedésed.
Az élet számomra mindössze egy óriási sakkjáték, ahol elkerülhetetlenül el kell vesznie néhány gyalognak a királynőért, aki én vagyok. Az emberek csak sakkfigurák, akik, megfelelő irányítás mellett, az én malmomra hajtják a vizet, ha pedig elbuknak, az az ő bajuk lesz, engem hidegen hagy. Mondanom sem kell, nem sok jóindulat vagy emberség szorult belém – pontosabban minden jóság kiveszett belőlem már réges-régen. Néha felötlik bennem a gondolat, hogy mi lett volna, ha? Ha egyszer régen nem a gyengeségtől való félelmem, hanem a húgom emléke iránti tisztelet kerekedik felül bennem. Olykor az is eszembe jut, hogy valójában sosem maradtam erős, hiszen összetörtem, darabokra hullott az életem, és meg sem próbáltam összerakni a darabokat. Bezárkóztam, vastag falakat húztam fel magam köré, hogy többet senki se sebezhessen meg. De valami hiányzik, a lelkemben tátongó űrt már semmi és senki nem töltheti be, legfeljebb a bosszú enyhíthet a kínokon, amik Cassandra halála óta kínoznak. Hogy ki ellen esküdtem bosszút? Az élet ellen, aki mindent elvett tőlem.

Amilyen valójában:
Egy sérült lelkű, beteg lány, aki megragadt a múltban, aki nem tudta feldolgozni húga halálát. Őrlődik. Egyedül van, magányos, mindentől elzárkózik, ami segíthetne neki, a szenvedésben látja az egyetlen kiutat, hiszen önmagát hibáztatja. Kétségbeesésében hibát hibára halmoz, de a lelke mélyén nem gonosz. Valójában ő is csak ugyanolyan, mint mindenki, szeretetre és törődésre vágyik.  

Két tízéves forma kislány ül egymással szemben, a puha pázsiton, egy öreg fa árnyának takarásában. Lágy szellő hajlítja meg a fűszálakat, a kicsi hófehér virágokat, melyek ragyogó színűkkel megtörik a nagy zöld tenger egyhangúságát. Tikkasztó meleg van, de itt a nagy tölgy alatt, nem érezni a Nap égető sugarainak erejét, és a levegő sem olyan fullasztó, mint a rét többi részén.  Az egyik kislány, akinek derékig érő, hullámos, aranyszőke haja és hozzáillő égkék szemei vannak, a távolba mered, ahol talán lát valamit, amit senki más nem vehet észre. Gyönyörű, de az idilli képet megtöri bőrének sápadtsága, szemeinek természetellenes csillogása, látszik rajta, hogy beteg. Nagyon beteg. Húga, aki vele szemben ül, kezében egy aprócska fehér virágot szorongat, tekintetét rá szegezi, de olykor felpillant testvérére. Sötét szemeiben bánat és aggódás csillan meg, de, amikor találkozik, tekintetük már mosolyog, arcán nyoma sincs az előbbi szomorúságnak.
- Holnap elvisznek a kórházba, és te elfelejtesz, már nem fogsz szeretni engem – szólal meg halkan a beteg kislány, még mindig a távolba meredve. Szavait hallva Melissa felkapja a fejét, láthatóan a könnyeivel küszködik, de nem akar utat engedni nekik. Nem lehet gyenge, nem! Nem mutathatja, hogy mennyire retteg a jövőtől, de még reménykedik, pedig a lelke mélyén tudja, hogy Cassandra nem fog visszajönni a kórházból.
- Veled megyek – jelenti ki Melissa határozottan, de hangja így is elcsuklik a szó végére.
- Nem jöhetsz – Cassandra végre nővérére néz, szemeiben könnyek csillognak, de hangja nyugodt. Könnyei apró gyémántcseppeknek tűnnek, ahogy a Nap sugarai megtörnek rajtuk, majd patakokban csorognak le szép arcán, hogy aztán egy kis virág szirmain érjenek földet. Mosolyog, Melissa pedig megérti.  A húga is érzi, hogy már hívja egy másik világ, ahova ő nem kísérheti el. Vészesen közeledik a pillanat, mikor el kell engedniük egymás kezét, mikor mindketten egyedül maradnak.
- Nem akarom – szorítja össze szemeit Melissa. A gondolat, hogy elveszíti a húgát elviselhetetlen számára, nem tud és nem is akar megbékélni a sors döntésével. Sír, könnyei a kezében szorongatott virágra hullnak, majd tekintete is oda téved.  Felemeli a kezét, benne a hófehér virággal és húga hajába tűzi.
- Soha nem választhatnak el minket egymástól – öleli át húgát.

Egy kislány áll a tömegben, fekete ruhát visel, kezében egy fehér, mezei virágot szorongat. Szülei a részvétnyilvánításokat fogadják, de ő képtelen végighallgatni a sok hazugságot. Még, hogy sajnálják! Nekik oly’ mindegy, hogy ki nyugszik, ott a márvány sírkő alatt, nekik csak egy név, de neki, neki a húga, aki a világot jelentette, aki örökre elment, elhagyta őt. Sötét szemei a távolba révednek, és nem tükröződik bennük semmi. Hidegek, akár a jég. Kiveszett belőlük a fény. Felemeli a virágot, majd tekintetét is a növényre emeli. Abban a pillanatban félelmetes tűz izzik fel a szemében, a virágot egy mozdulattal a földre hajítja, majd vagyonokat érő, márkás cipellőjével rátapos, míg ízekre nem szakítja a gyenge kis növényt. Miután megszemlélte tettének eredményét, megpördül tengelye körül, majd arcán ártatlan mosollyal a szüleihez tipeg, hogy aztán ő is megjátszott udvariasságból fogadja a hazug szavakat.