Isabelle Nia Lascar

Tárgy: Isabelle Nia Lascar Kedd Jan. 07, 2014 10:00 am

Isabelle Nia Lascar
Isabelle Nia Lascar 002hsz

~ 17 | nő | mardekár ~

Születési hely, idő: Marignane, Bouches-du-Rhône, 1961 november 2.
Jelenlegi lakóhely: Párizs
Foglalkozás: tanuló a Roxfort Boszorkány - és Varázslóképző Szakiskolában
Jelenlegi/volt ház: ahogy a családom minden tagja: mardekár
Származás: aranyvér
Szülők, Rokonok: Szülők: Isabelle Anastacia Lascar, festő, de leginkább otthon ülő édesanya, Julien Anthony Lascar, minisztériumi dolgozó, testvér: Sebastien Anthony Lascar, roxforti tanár
Különlegességek: metamorf mágus
Pálca: 13, ébenfa, sárkányszívizomhúr

Kinézet:

Írj pár mondatot karaktered kinézetéről. Beleírhatod külső megjelenését, öltözködési stílusát, esetleg, ha van bármi egyéb extra rajta, tetoválások, szemüveget visel -e, amit fontosnak tartasz elmondani karakteredről. Ha metamorf mágus vagy, leírhatod, hogy milyen jellemhez milyen változás kapcsolódik.

Isabelle Nia Lascar Etjellem

Patrónus: hiúz
Mumus alakja: feltehetőleg valahogy a káosz, a rendezetlenség és az irányíthatatlanság jelenhetne meg, esetleg Sebastien elvesztései

Jellem:

Pár mondat karaktered jelleméről, teljesen szabadon. Bele lehet írni, hogy mitől fél a karakter, miket szeret, miket utál, mitől lesz boldog, mitől szomorú. Viselkedését is, erősségeit, gyengeségeit, amit érdemesnek tartasz megemlíteni. A lényeg, hogy kapjunk egy átlagos képet a karakterről.

Isabelle Nia Lascar Ettoumlri

Történet:

Nos. Egy csodás helyen születtem, a híres-neves francia Riviérán, egy viszonylag kisebb városban. Rajtunk kívül egy varázslócsalád élt ott, de ők sokkal alacsonyabb rangúak voltak, márha manapság lehet társadalmi rangokról beszélni. Ők egy átlagos, középosztálybeli család voltak, mi pedig magasan a felső tízezerbe tartoztunk, éppen ezért nem is nagyon tartottuk velük a kapcsolatot, csak pusztán tudtunk egymás létezéséről. Egy nagy birtokon nőttem fel, közel a tengerparthoz, éppen ezért ez az egyetlen természet, amit el tudok viselni és szeretek is. A homokos, sziklás tengerpart, hűs szél és meleg, csillogó, kék víz.
Mint ahogy ez általában szokott lenni az arisztokrata családokban, nevelőnők neveltek, már kiskoromtól kezdve tanultam nyelveket, és zenét, hogy mire hölgy leszek, kifinomult legyek, mint édesanyám. Az én altatóm Mozart volt, a kifestőkönyvem igazi festővászon volt és a gyerekek által agyoncsépelt játékhangszerek helyett is már kiskoromtól fogva igazi hangszereket nyúztam. De nem volt semmi kifogásom ez ellen az élet ellen. Ebben nőttem fel, ezt találtam normálisnak, sőt, szerettem is ezt az életet. Minden precízen el volt tervezve, minden letisztult volt, pont olyan, amire én is vágytam.
Még egészen kislány voltam, amikor elköltöztünk Párizsba, megtartva a Marignane-i villát megtartottuk amolyan nyári villának és beköltöztünk egy párizsi házba, ami ha lehet, még nagyobb volt, mint a régi villánk. Régies stílusú, akár egy kastély. Én nem bántam, bár voltak barátaim, mégis úgy éltem meg ezt a helyzetet, hogy azt mondták menni kell, nekem ot jó lesz, hát mentem és úgy véltem, biztos jó lesz. Én 8 éves voltam, bátyján akkor 16, mint én most. Ő nagyon dühös volt a szüleimre, emlékszem, pont a csellómon gyakoroltam, amikor kiabálásra lettem figyelmes, Bastien kiabált, hogy tönkreteszik az életét, ő bizony nem költözik, ha kell, akkor odaláncolja magát az oszlopokhoz, de akkor se megy el innen. De hát persze elköltöztünk, ő pedig otthagyta állítása szerint élete legnagyobb szerelmét. Kíváncsi lennék, hogy drága felesége mit szólna ehhez most. Na de ez mindegy is.
Talán 12 éves lehettem, amikor egyik este nem tudtam aludni, ezért elindultam a házban, hogy sétáljak egy kicsit. Bastien éppen akkor ért haza. Erre az éjszakára színtisztán emlékszem. Feltehetőleg ittas állapotban volt, de azért még képes volt koordinálni magát. A galériáról láttam, ahogy belép a kapun, előkapta pálcáját és az egész alsó szintet kivilágította, egyetlen varázslattal. Amikor észrevett, felrohant a lépcsőn, megragadta a kezemet és elkezdett húzni maga után.
- Bastien, hová viszel? Este van, anyáék felébrednek és leszedik a fejedet.
- Nyugodj meg és gyere, nem lesz baj. – én pedig hittem neki. Kimentünk a nagy kapunk, egészen a kertig, ahol szintén hamar világosságot csinált, de csak arra, amerre éppen mentünk. Elkezdtünk játszani, fogócskáztunk. Előtte sose játszott velem, persze amikor muszáj volt, akkor igen, de sose önakaratából. Azt imádta hallgatni, ahogyan csellózok, én pedig azt, ahogyan zongorázik. Azt hiszem, a legközelibb pillanataink azok voltak, amikor együtt zenéltünk. Persze minden nagy bálon, amit anyáék rendeztek, elő kellett adnunk valamit, de én ezt sose bántam, ilyenkor legalább együtt voltunk.
A fogócskázás után, miután mindketten elfáradtunk, lefeküdtünk a sövényes közepén. Bastien rám nézett és megrázta a fejét.
- Sose hallottalak még így nevetni, mint most. Sose láttalak még ilyen felszabadultnak, mint most. Isa, hogy tudsz így élni? Mint egy merev szobor… mint egy gép, mindig is csodáltalak az önfegyelmedért, már kiskorod óta. De nem tudom elképzelni, hogyan tudsz így boldog lenni igazán. – Feküdtem mellette, s csak hallgattam, miközben a csillagokat bámultam, már amennyire lehetett őket látni a fényszennyezettség miatt. Minden egyes szava belé hatolt, úgy ütött meg, mintha ököllel csapkodnának. Persze, nem burokban éltem, láttam én sokmindent, míg felnőttem, már egy éve jártam a Beauxbatons-ba, ott is sokmindent láttam, de sose gondoltam, hogy nekem máshogy kéne élnem. Egészen eddig. Persze még mindig kislány voltam, hisz csak 12 éves voltam, mégis, ezek az ökölcsapások valahogy felébresztettek. Mintha éber kómából ébredtem volna fel. Mielőtt bármit is mondhattam volna neki, feláll és felhúzott magával.
- Gyere… ígérem, nem bánod meg. – és már mentünk is. Én köntösben voltam és házi papucsban, de nem zavart. A főkapun túl, nem is olyan messze volt egy park, ami ilyenkor csöndes volt és kihalt, oda vitt engem Sebastien. Már szinte a közepén voltunk, amikor megállt velem szemben és rám nézett.
- Vegyél egy nagy levegőt, és kiálts egy nagyot. – Én csak álltam vele szemben és pislogtam nagyokat. Képtelen voltam. Világ életemben szabályok szerint éltem, és tudtam, hogy az éjszaka közepén egy park belsejében kiabálni nem éppen olyan dolog, amit egy 12 éves lánynak tennie kéne.
- Hidd el, jó lesz. Senki nincs itt rajtunk kívül, bízz bennem. – Féltem, talán még remegtem is. Megragadta a kezemet és úgy nézett továbbra is a szemembe. Leguggolt és másik kezével megsimogatta az arcomat, majd megszorította a kezemet. Ekkor én kinyitottam a számat és kiabálni kezdtem, ő pedig csak nevetett és kiabált, hogy hangosabban, ahogy a torkomon kifér. Én pedig már nem érdekeltem azzal, hogy meghallanak, vagy bármi baj is lesz, csak kiabáltam, sikítottam, ahogy tudtam. Mintha 12 évnyi merevséget kiabáltam volna ki magamból. Hihetetlen érzés volt, még most is libabőrös leszek, ha arra gondolok. Utólag kiderült, valami bűbájjal elintézte, hogy rajtunk kívül senki se hallja, ahogy kiabálunk. Mikor már kifogytam a levegőből rá néztem, elmosolyogtam és megöleltem. Ő pedig felemelt és úgy sétáltunk haza. Anyáék sose tudták meg, hogy mi történt. Pár cseléd észrevette ugyan, hogy elmentünk, de Bastien gondoskodott róla, hogy ne derüljön ki. Onnantól kezdve olyan volt a viszonyunk, mintha valami kis szövetségünk lenne. Arról is meggyőzött, hogy hagyjam ott a merev kislányképzőt és iratkozzak át a Roxfortba, ahova ő is járt. Persze a külvilágnak továbbra is ugyanaz a személy maradtam, de mégis kicsit megváltoztam. Rettegek a káosztól, ahogy azt már írtam is, de mégis vágyok rá, csak… azt hiszem még mindig szükségem van Bastien kezére, hogy vezessen oda.
A másik lényeges fordulópont az életemben akkor történt, amikor 15 éves lettem. Édesapám megsérült, egy utazása során. Előlem ezt mindig titkolták, de Bastien mondta, hogy a felmenőim között voltak halálfalók. Ennek is köze volt ahhoz, hogy apám megsérült, bár ezt előlem mindig is titkolták. Életemben akkor voltam először kórházban, féltem is bemenni hozzá. Aztán mikor egyedül maradtam a folyosón, végül benyitottam az ajtón. Csak álltam ott, a nyitott ajtónál és néztem őt. életemben nem láttam még olyan kicsinek. Persze nem méretét tekintve. Csak… valahogy elveszett a tekintélye. Mindig is tiszteltem, jobban, mint bárkit életemben, és szerettem. Édesanyám sose volt gyengéd hozzám, csak édesapám, persze ő is hidegnek mutatta magát legtöbbször, de mikor beteg voltam, vagy valami problémám volt, titokban, ő mindig megvigasztalt. Mindig azt mondta, hogy ez maradjon a mi kis titkunk.
Nem tudtam közelebb lépni, csak néztem, ahogy a fehér falak között, tehetetlenül fekszik és alszik. Akkor éreztem először, hogy felnőttem. Talán kicsit korai volt, de így látni édesapámat, előhozott belőlem egy érzést. Megváltoztam, nem úgy, mint a parkban. Máshogy. Kicsit olyanná váltam, mint édesapám. Nem is felelősségteljesebb lettem, hisz általában az voltam, csak felnőtt. Ezt jobban nem tudom magyarázni. Óvatos léptekkel elsétáltam az ágyához, leültem az ott lévő fotelba és csak néztem. Nem akartam, hogy felébredjen, vagy, hogy megszólaljon. Nem akartam, hogy tudja, láttam ilyen gyengén és sebezhetőn. Persze nyilván tudta később is, hogy meglátogattam, de valahogy mindketten úgy viszonyultunk a dologhoz, mintha sose történt volna meg. Többet nem mentem be hozzá a kórházba, vissza kellett mennem az iskolába. De talán jobb is volt ez így.
Azóta két év telt el, én pedig rengeteget változtam. De ezt most nem is fogom itt részletezni, hisz előtörténetet kértetek, nem a jelent. Ez pedig már a jelenem. Szóval, búcsúzom is egyelőre, aztán ki tudja, lehet még összefutunk valahol