Anastasia Shae Lestrange

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Anastasia Shae Lestrange
Anastasia Shae Lestrange Tumblr_m87jr5vmDp1qmomweo1_500

~ 17 | néni | mardekár ~

Születési hely, idő: 1961. június 6 - London, Anglia
Jelenlegi lakóhely:Roxfort / London, Anglia
Foglalkozás:tanuló
Jelenlegi/volt ház: Mardekár
Származás: aranyvér
Szülők, Rokonok:anya: Eleonor Lestrange – 47 – háztartásbeli, halálfaló, apa: Randolph Lestrange – 49 – halálfaló, beépített minisztériumi alkalmazott, unokatestvérek: Rabastan Lestrange, Rodolphus Lestrange, (Bellatrix Lestrange)
Különlegességek: -

Anastasia Shae Lestrange Etleiacuteraacutes

Kinézet:

Kérlek szépen, pillants rám, drága bogárkám. Csak az alapok: Hosszú, barna haj, ami nagyjából hátam közepéig ér, általában hullámos, és kiengedve láthatod. Nem vagyok valami magas termet, sőt, kifejezetten alacsony vagyok. Alkatom nagyjából ehhez igazodik. Mindig figyelek arra, hogy sportos és vékony legyek, de nem az az egészségtelen fajta... az a pont ideális. Legalábbis számomra. Sminkelni szoktam, de nem olyan bitang erősen, ízlésesen, ahogy kell...
Mire vagy még kíváncsi? Öltözöködésemet illetően, nyilván az iskolában egyenruha, bár azt is mindig megpróbálom valami egyedivel feldobni. Termetemet illetően legtöbbször magas sarkakon járkálok. Iskolán kívül viszont nem szeretek talárt hordani, még olyan helyekre sem, ahol nem néznek furán rám miatta.

Anastasia Shae Lestrange Etjellem

Patrónus:idézni megtudok, de alakot még nem öltött (ha fog, akkor havasi nyúl lesz)
Mumus alakja: Még nem állt előttem sose mumus, szóval nem tudom milyen az alakja, de általános félelmem van a nagytestű ízeltlábúaktól, illetőleg, ezekhez hasonló varázslényektől, bár, ezek nem is igazán félelmek, mint irtózok tőlük. Főleg a gondolattól, hogy rám másznak… de ezt egy lánynak bátran szabad, azt hiszem.
Félek a tömegtől. Ez, viszont már inkább félelem, mint az előző. Ha sok ember van körülöttem, egy ideig még jól tűröm, de egy idő után pánik uralkodik el rajtam… és sikítani tudnék. Persze, ha osztályteremben vagyunk, az nem zavar, viszont, ha közvetlen körülöttem vannak…olyan érzés kezd el uralkodni rajtam, mintha meg akarnának fojtani, a szívem hevesen kezd verni… s legszívesebben sikítva rohannék el a helyszínről.
Ez pedig annak köszönhető, amitől nem is tudom, hogy igazán félek e. Egy titok… amit, egyszerűen nem szeretnék, hogy kiderüljön. Rengeteget dolgoztam azért, hogy titok maradjon… és azt hiszem nem igazán félek attól, hogy kiderül, mintsem inkább nem akarom.
Félek attól, hogyha szemtől szemben közölnék a szüleimmel, hogy nem akarok halálfaló lenni, hasonló sorsa jutnék, mint bátyám, aki kirúgtam otthonról, s a családból is megpróbálták kitörölni. Persze az én életemből nem tudták, s nem is fogják tudni, de én közel se lennék olyan talpraesett, vagy legalábbis, olyan ügyes, mint ő, ha elküldenének itthonról, szóval egyelőre titkolom, de remélem, hogy nem is leszek méltó arra, hogy halálfalónak akarjanak.

Jellem:

Nehéz jellem vagyok, azt hiszem.
Mások szemében felettébb antiszociálisnak tűnhetek néha. Ennek ellenére kifejezetten közvetlen vagyok, szinte bárkivel el tudok beszélgetni, akivel el akarok, bárkivel meg tudom értetni magam,s főleg, ha szükségem van rá, a meggyőzőképességem is igen jól fejlett. Az évek során, hogy titkolni tudjam a dolgot, sokszor kellett másokhoz fordulnom, hogy szívességet kérjek… teszem azt, tanárokhoz, hogy ne buktassanak le, elvégre, nekik tudniuk kellett, s nem mindenki volt megértő, így hát, ki kellett harcolnom, hogy megértőek legyenek. Egy ilyen kihívás pedig messze nem azok közé a dolgok közé tartozik, amitől meghátrálnék…
Azt, hogy antiszociálisnak néznek ennek ellenére, leginkább annak köszönhetem, hogy, amennyire csak tudom, nyilvános eseményeken kerülöm a nagyobb tömegeket, boldogabb vagyok, ha éppen egyedül ülhetek egy asztalnál, vagy csak egy-két emberrel, hiszen hiába tudok könnyen szájról olvasni, azért csodákra én se vagyok képes… és egyszerre több helyre nem tudok figyelni. Ezzel egyrészt pillanatok alatt buktatnám le magam, másrészt, gondoljátok el, hogy milyen érzés, amikor, csak ketten egyszerre beszélnek, s te mindig csak az egyiket hallod, ha ez sokszorosítva van, még inkább nyomasztó tud lenni, hamar összezavarodok, s olyan érzésem lesz, ha nem is nekem beszélnek, akkor is, mintha szándékosan kiabálnának rám, és ugyan nem vagyok egy ijedős fajta, ilyenkor sikítva tudnék elmenekülni.
A folyosón legtöbbször egy, varázslattal átalakított zenelejátszóval a fülemben szoktam menni, mert, egyrészt, a nagyon hangos zenéből még én is hallok valamit, másrészt így biztosan nem bukok le azzal, ha esetleg valaki utánam szól anélkül, hogy látnám is azt. Elvégre, néha azért foghatom a hangzavarra, de nem mindig van ilyen szerencsém. A család egyik halálfaló ismerősét pedig, nos, sikerült rávennem, hogy segítségemre legyen ebben az ügyben, elvégre, mint már mondtam, a meggyőzőképességemmel nincs gond.
Bizony akadnak nehezebb kihívások is, akiknél esetleg feltűnik, hogy kifejezetten intenzíven bámulok ajkaikra, vagy, hogy mindig törekszek arra, hogy szemtől szemben beszéljenek hozzám, illetőleg, némi akcentusom is van, aki feltűnő lehet a szemfülesebb egyedeknek, de általában ilyenkor is próbálom megoldani minél gyorsabban a problémát, elterelem a figyelmüket, vagy bedobom a karizmámat, s valami ostoba indokot kitalálok számukra. Persze, ha nagyon menthetetlen a szituáció, akkor elárulom, hogy mi a helyzet, de ilyenkor elég erélyesen meg is fenyegetem őket, nehogy elszólják magukat másnak…
Ha a helyzet úgy hozza, igazán agresszív és harcias tudok lenni, ami a sok, néha kétségbeejtő helyzetemnek köszönhető. Ugyan megvédeni nem kellett magam sokszor, azért előre felkészültem arra, hogy ilyen szituációban is jól tudjam kezelni a dolgokat… és hatásosan.
Kinézetemnek is, de azt hiszem karizmámnak és személyiségemnek is köszönhetően, azért nem kell túlságosan is rohannom az erősebbik nem képviselői után, hogy egy kis figyelmet kapjak, azonban, hiába vagyok hajlamos belemenni a flörtölésükbe, vagy olykor ki is használni az ilyen helyzeteket, komolyabb dolgokkal szemben már kifejezetten óvatosan szoktam viselkedni, hiszen, előbb-utóbb kívánni fogja a szituáció, hogy bevalljam a helyzetemet, az pedig nem megy könnyen, ahhoz nagyon is bíznom kell az illetőben.
Ugyan a családom tetteire nem vagyok büszke, egy dologra biztos. Hogy a büszkeségüket örököltem tőlük. Ez is erősen hozzájárul a titkolózásomhoz, és ahhoz is, hogy kifejezetten kerülöm az olyan szituációkat, ahol gyengének tűnhetek, vagy éppen esendőnek. Kevés embernek engedem, hogy segítségemre legyenek, anélkül, hogy én kérném őket rá. S akkor is inkább alkut ajánlok, vagy, néha, sajnos akaratom ellenére, de fenyegetőzök. Pedig legtöbbször nem áll szándékomban szigorúnak lenni, de kiállásom, a már említett büszkeség miatt is, sok esetben tud tekintélyt parancsoló lenni. Amit azért szeretek is kihasználni, ha arról van szó. Lehetséges, hogy ez azért alakult ki, hogy senki se gondolja rólam, még így se, hogy szegény, ártatlan, szánni való lányka vagyok, sőt, inkább erősebben gondolják az ellentététét. Mondhatni, védekezési mechanizmus.
Igazán karakán tudok lenni, sőt, alkalomadtán túl őszinte is, illetve az irónia kifejezetten jó barátnőm, vagy barátom? Döntse el, aki akarja…
Ahogy az már kiderült, céltudatos vagyok, talán túlzott mértékben is, illetve borzasztóan makacs természetem van. Ha valamit egyszer a fejembe veszek, az csk akkor változhat meg, ha azt én is úgy akarom, ha látom, hogy tényleg nincs igazam, vagy kivitelezhetetlen, amit éppen akarok. Egészen addig, ha száz ember próbálna meggyőzni, ha kemény tényekkel is bizonyítanák, akkor is nehezen lehetne velem kimondatni, hogy nincs igazam. A végén, ha már én is elhiszem, hogy nincs, akkor pedig dacból nem adom be a derekam.
Célorientáltságomat az is jelzi, hogy kiskorom óta zongorázok, s bár csak ritkán jutok olyan szituációhoz, hogy tompán halljam is, amit játszok, mégse tud eltántorítani ez attól, hogy fejlesszem magam. Kiskoromban beleszerettem abba, ahogy láttam, hogyan játszanak a profik, nem is maga a hangzás, hanem az, ahogy láttam, hogy beleélik magukat a zenébe, hogy átélik a gombok lenyomásával keltett hangulatot… találtunk egy tanárt, aki hajlandó volt így is foglalkozni velem… emlékszem, az elején minden billentyűre rá kellett írni a hangját, hiszen hangzásból nem tudtam megtanulni őket. Aztán, mikor jobb lettem, s láttam az emberek arcán, hogy tetszik, amit játszok, ez csak egyre jobban bíztatott. Persze, mindent megadnék, hogy halhassam a hangszer hangját, egészen halvány emlékeim vannak, de persze ilyen hosszú idő után már könnyen lehet, hogy csak egy képzelt hang cseng a fejemben, de azért talán még többet megadnék, hogy saját magam halljam.
Egyetlen embernek hagyom, hogy védelmezzen, ő pedig a bátyám, Damien, akit ugyan néha szándékosan provokálok, bizonyos szituációkban, de leginkább azért, mert ahogy látom, hogy kiborul, vagy mérges lesz rám, az is azt mutatja, hogy törődik velem, s nekem ez kifejezetten jó érzés.
Arra, hogy bármit is kezdjek, hogy megpróbálják visszahozni a hallásomat, eddig senki se tudott rávenni. Persze, hallottam, hogy vannak mugli módszerek is, egy műtét és egy elektromos szerkezet, amit biztosan meg lehetne bűvölni ugyanúgy, de az… egyből jelezné mindenki számára, hogy velem mi a helyzet, hiszen feltűnő lenne, és… nem is vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, hogy milyen ez. Nyilván vannak olyan dolgok, amit mindennél jobban szeretnék hallani, de ezt le tudom küzdeni, jobban és könnyebben, mint arra rávenni magam, hogy változtassak a helyzetemen.
Egy titok:
3 éves voltam, kint az udvaron játszottam egy nyár délutánon, amikor egyszer csak, elmondások szerint, furcsán kezdtem viselkedni. Meglepődve néztem körbe, s mikor szóltak hozzám, nem figyeltem. Előtte sokáig beteg voltam, valami immunrendszeri betegséget kaptam el, s azt hitték, hogy megint az uralkodott el rajtam, hiszen éppen, hogy csak felépültem. Szinte azonnal rohantak velem a kórházba, bár én ezekből szinte semmire sem emlékszem. Csak egy dologra… attól a pillanattól kezdve a világ megnémult számomra. Persze nem teljesen, tompa, hangos zajokat továbbra is hallok, illetve hangos zenét, vagy, ha kiabálnak körülöttem, de érteni nem értem, hogy mit mondanak.
Szóval, mondhatjuk úgy, hogy amióta az eszemet tudom, azóta halláskárosult vagyok. Tökéletesen tudok azonban kommunikálni jelnyelvvel, illetőleg, az idők során, mivel fiatalon alakult ez ki nálam, szüleim sem akarták, hogy kiderüljön, ezért olyan emberek kezdtek el foglalkozni velem, akik megtanítottak beszélni, illetve szájról olvasni. Mára már odáig fejlesztettem ezt a képességemet, hogy szinte feltűnésmentesen tudok kommunikálni, persze, ha velem szemben állsz. Szüleim nyilván védeni akarták a család hírnevét, elvégre egy sérült lány nem túl méltó a Lestrange névhez, az erős, büszke, aranyvérű családhoz.
Én pedig… azért titkolom, mert nem akarom, hogy megkülönböztessenek emiatt. Elég sokat szenvedtem azért, hogy eljussak odáig, ahol vagyok, s nincs szükségem mások szánalmára, sajnálatára. Persze tudom, nem mindenki viszonyulna így hozzám, de ha reálisan látom a világot, már kiskoromban is, aki csak megtudta, pátyolgatni kezdett. Nekem pedig arra nincs szükségem. Az, hogy gúnyolódnának rajtam, az leperegne rólam, hiszen tudom, hogy nem én tehetek róla, s azt is, hogy ugyan fizikailag kevesebb vagyok, egy bizonyos dologban, de emellett sokkal több mindennel kompenzálom a hiányomat. Elvégre, attól, mert éppen nem hallok valakit, ugyanolyan mozdulattal tudom esetlegesen tökön rúgni az illetőt, ha kell, nemde?

Anastasia Shae Lestrange Ettoumlri

Történet:

Egyedül vagyok a teremben, egy óriási előadóteremben, ami lenyűgözően néz ki. Magas homlokzat, rengeteg bársonyborítású ülőhely, tökéletes megvilágítás… és biztosan gyönyörű akusztikája is van. Egy színpad áll a terem végében, közepén egy zongorával, ami normál esetbe ki lenne világítva, most azonban teljesen sötét a színpad. Egy kiállításra jöttem a művészeti központba, s ahogy elsétáltam a nyitott ajtó előtt, nem tudtam továbbmenni. Muszáj volt bejönnöm, amint a szemem a zongorára tapadt. A háta mögött becsuktam az ajtót, nem félve attól, hogy esetleg kulcsra zárják mögöttem, hisz itt a titkos fegyver, ami ellen a muglik nem sokat tehetnek, ugyebár. Egy gyors alahamora és már szabad is lennék. De ezzel most nem foglalkoztam. Lassan léptem a színpad felé, mintha kicsit félnék a hangszertől, pedig már kiskorom óta az egyik legjobb barátom. Tudom, ironikus az én helyzetemben, de hát mit tehet az ember, ha éppen ebbe szeret bele?
Lassan felértem a színpadra, s ahogy a hangszerhez értem, kezemmel végigsimítottam az oldalán. Gyönyörűséges… nem is fogható ahhoz, ami otthon van. Persze, az is egy értékes és szép darab, de ez? Ez profi, gyönyörű és szinte kéri, hogy leüljek, s ujjaimmal a billentyűket kezdjem simogatni. Vagy, hogy a billentyű minden egyes lenyomása adjon bizsergető érzést azoknak.
Leültem a zongoraszékre, s kezemet lassan és finoman raktam a hófehér billentyűkre, még nem megnyomva őket, csak érezve azok hidegségét. Körbenéztem a teremben, hátha elkerülte a figyelmemet valaki, majd, miután megbizonyosodtam róla, vagy, legalábbis én úgy gondoltam, hogy megbizonyosodtam róla, elkezdtem játszani. Először csak pár akkordot nyomtam le, majd elkapott a lendület, s szinte észre se vettem, de máris Mozart Requiemjének hangjait szólaltattam meg a gyönyörű hangszeren. Lehunytam a szemem, s elképzeltem, ahogy a színpadon nem sötétség van, hanem reflektorok tömkelegei világítanak rám, a bársonyszékeken egytől-egyik emberek ülnek, s hallgatják, ahogyan játszom. Hallgatják, ahogy a hangok finom leütése, a hangszerből árandó hang magával ragadja őket is annyira, amennyire engem, csak a gondolat, hogy itt ülök, s zenélhetek. Lábam automatikusan nyúlt a pedál után, amivel a hangerőt lehet szabályozni, s ahogy csak tudtam, lenyomtam. Szépen-lassan, enyhe, tompa hangokat kezdtem hallani, amitől automatikusan mosolyra húzódtak ajkaim. Ugyan biztos voltam benne, hogy ez közel sem olyan élmény, mint amit mások hallanak, de a ritmus, a dallam egy része azért hozzám is eljutott. Ilyenkor kap néha el az érzés, hogy bárcsak hallanám magam, rendesen, úgy istenigazából. Persze, a tanárom szerint remek a technikám, az emberek általában mosolyognak, ha játszom, de ez mégsem ugyanaz. Színpadon, több ember előtt még sose mertem játszani. Pedig küldtek már… versenyre is. Azt viszont nem akartam, hogy sajnálatból, vagy pitiből bíráljanak el… de még akkor sem adtam be a derekam, amikor azt mondták, hogy nem muszáj elárulnom, hogy mi a helyzet. Egyszerűen megmakacsoltam magam, s eldöntöttem, hogy a színpad, s az, hogy nézőközönség előtt játsszak, az nem nekem való. Otthon, a családi zongorán, bármikor, de az nem ugyanaz. Ott biztonságban érzem magam, akárki is figyel, hallgat.
Most mégis, csak arra tudtam gondolni, ahogy látom magam előtt a tömeget, akik élvezik a hangokat, amik a hangszerből áradnak.
Tompa fény szakított meg, amit még csukott szememen keresztül is láttam. Gyorsan kinyitottam, s ahogy körbenéztem, észrevettem, hogy a zongorára irányuló reflektort felkapcsolták. Egy pillanatra azt hittem, hogy a képzelgésembe kerültem, de ahogy körülnéztem, a nézőtér üres és sötét volt, egyedül rám vetült fény.
Egy férfi közeledett felém, s a halvány fényben láttam, hogy ajkai mozognak, de messze volt tőlem ahhoz, hogy bármit is lássak. Gyorsan felpattantam a zongora elől, megragadva táskámat, azonban mire a színpad szélére értem, ő már a lépcső aljánál volt, így esélyem se lett volna elfutni előle.
- Elnézést… én igazán nem akarta semmi rosszat, csak… annyira gyönyörű volt a hangszer, hogy muszáj volt kipróbálnom. – Próbáltam a lehető legbűnbánóbb hangomat és arcomat elővenni, s bevallom őszintén, egy kicsit azért bepánikoltam. Lenéztem a férfire, s szeme helyett tekintetem, szinte már reflexből ajkaira terelődött
- „Ugyan, azt hiszem, ennek a zongorának volt öröm, hogy ilyen gyönyörűen játszottak rajta.” – Felpillantottam a férfi szemébe, majd elmosolyodtam.
- Köszönöm, uram. – szólaltam meg, s zavaromban már majdnem emeltem kezemet is, hogy ne csak szóban köszönjem meg. Szerencsére a táskám ottléte megmentett.
- „Szoktál fellépni is? Vagy lehet valahol lájátszani?” – Igazán kedvesen mosolygott, én valahogy mégis fenyegetettséget éreztem. Pedig, szinte látszott rajta, hogy tényleg nem azért jött ide, mert bajban vagyok, hanem feltehetőleg azért, mert meghallotta, hogy játszom.
- Nem, uram. Csak otthon szoktam játszani.
- „….…tudod, szokott lenni minden második hónapban egy hangverseny, ahol fiatalok zenélnek, benned pedig van tehetség, kislány.” – lehajtotta a férfi a fejét, s zsebében kezdett kotorászni, így mondandójának elejét nem láttam. – „Tessék, ha esetleg szeretnél játszani… engem keress meg”
- Kköszönöm… - Nyögtem ki végül, kikaptam a férfi kezéből a cetlit, s kirohantam a teremből. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, előkaptam fülhallgatóimat, fülembe helyeztem, felkapcsoltam a manipulált lejátszót a leghangosabb hangerőre, majd hazáig meg sem álltam. Nem akartam, hogy bárki megzavarjon.
Mikor hazaértem, felrohantam szobámba, leraktam asztalomra a cetlit, s elkezdtem mereven bámulni. Nem tudom, hogy miért zaklatott fel ennyire ez a dolog… hiszen dicsértek már meg korábban is, kaptam ajánlatot már korábban is…
Talán az élmény miatt, talán amiatt, hogy szívem egyre jobban kezdett afelé húzni, hogy közönség előtt játsszak, de a gondolat még mindig ellenszenves volt, s talán féltem is tőle.
Azt se vettem észre, hogy ajtómon kopognak, pedig a különböző jelzők, amik a kopogás zaja helyett voltak szobámban, jeleztek. De fel se néztem, csak éreztem, hogy egy kéz nehezedett vállamra. Egy egészen apró pillanatra felnéztem anyámra, majd a tükörbe emeltem tekintetem, ami a falnak volt erősítve, az íróasztalom fölött, akár egy régi fésülködőasztalnak. Láttam, anyám arcát, s azt is, hogy beszél, de képtelen voltam megérteni egy szót is… gondolatban, valahol messze jártam… egészen messze.

Admin I'm :

» Walking across a park... ~ Anastasia & Masashi