Ruko Masashi - kész

Tárgy: Ruko Masashi - kész Kedd Dec. 24, 2013 7:47 am

Ruko MAsashi
Ruko Masashi - kész Tumblr_mn64hkknC01r5kjspo1_400

26 | Férfi | Halálfaló

Születési hely, idő: 1952 november 15 London mellett egy kis házikóban
Jelenlegi lakóhely:Nem fogom megmondani
Foglalkozás:Bájitalmester lennék ha nem lennék halálfaló
Jelenlegi/volt ház: Jajjdekár, azaz Mardekár
Származás: Aranyos
Szülők, Rokonok:Apám, nfogalmam sincs, de biztos utálnám. Anyám Mariana Grenton 35 volt már nem él... sajnos, na persze.
Különlegességek: Így is elég különleges vagyok, kösz.

Kinézet:

Szem: Hideg kék szemeim vannak
Haj: Most éppen rövid, szőkésbarna bár inkább szőke, és belőve hordom.
Testalkat: Nem vagyok túl magas a 180at is csak lentről simogatom, és különösebben izmos sem. Persze van némi természetes izomzat és a hasam is lapos, de semmi több. Nem vagyok izmos, inkább hajlékony és gyors. Amolyan fürge róka…
Öltözék: Fekete legyen és kihívó. Tulajdonképpen mindenféle jöhet, még a színes dekorált is, csak kényelmesen érezzem magam benne, de tény és való hogy a fekete a legkedvesebb szín számomra, de lehet valami zöld is ha megtetszik felveszem. Rózsaszínt soha, az olyan b*zis… Lábbelikben kényes vagyok, csak minőségit vagyok hajlandó felvenni, ez lehet torna csuka, edzőcipő, bakancs vagy éppen csizma, attól függ mikor mennyire van hideg vagy mennyire vagyok divatmániás. Mostanában az edzőcipőt pártolom… Szeretem a kiegészítőket, több nyakláncot is hordok, és gyűrűt, na meg van vagy öt fülkarikám, három a jobb kettő a bal fülemben. Ennyi és nem több, több nem lesz. Az öt olyan szép kerek szám.

Ruko Masashi - kész Etjellem

Patrónus:Sakál alakú
Mumus alakja: A bezártságtól ._. (a mumus rácsok és lánc képében jelenik meg)

Jellem:

A legjobb szó rá: kiismerhetetlen. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam róla, de azért részletezzük egy kicsit. Kinézete ellenére nem nagyon szereti a feltűnést, tökéletesen meg tud bújni a háttérben, ami "bevetésnél" hasznára is válik. Mindegy, most arra céloztam, hogy sikerül neki. Bár szadista, ok nélkül nem ölne, mivel az nem szórakoztató számára, ha az alany, akit kipécézett magának halott, ő inkább a szenvedésüket szereti látni. Ugyanígy magával, élvezi, ha kínozzák, de mivel kiismerhetetlen, nem mindig viseli el, és nem akárkitől. Eléggé nemtörődöm és makacs. Ha valamit meg akarnak csináltatni vele, amit ő nem akar, olyan cirkuszt levág... Azok a "cirkuszok" mindig emberáldozatot követelnek. Tökéletesen, szemrebbenés nélkül hazudik, bár nem sűrűn teszi, csak ha a helyzet úgy kívánja. Természetesen vannak pozitív tulajdonságai is, kinek ne lennének? Ha valaki nagy nehezen kiharcolja, hogy megbízzon benne, azzal teljesen el tud lazulni, és egész elviselhető lesz. Nem mondom, hogy mindenáron megvédi ezeket a kivételes embereket(?), de azért nem hagyja őket sz*rban, ha már ennyit szenvedtek a viszonylag jó kapcsolatért. Nos, ezek mind csak általános dolgok, az elején azzal kezdtem, hogy kiismerhetetlen, szóval bármikor csinálhat valamit, ami ezeknek ellent mond. A legnagyobb jellemhibája azonban a mocskos szája, főleg ha felhúzzák közelében sincs a szép beszédnek.
Szeretem: Szeszélyesnek lenni, keveset beszélni, a vihart egyszerűen imádom, a gumicukrot, másokat szadizni, a fekete színt, a zenét, fekete mágiát
Nem szeretem: A saras időjárást, az idiótákat, a sárvérűeket, a teát, a vallást, a bájitalokkal bíbelődni, bezártságot kalusztrofóbiás vagyok ._.

Ruko Masashi - kész Ettoumlri

Történet:

Az élet barátom, nem mindig tündérmese, erre azt hiszem én vagyok a legjobb példa. Nem érted, persze hogy nem hiszen még el sem kezdtem nem igaz? No hát akkor lássunk is neki, de jól figyelj mert csak egyszer mondom el. ~ Utána meg kinyírlak, hehe.~

Biztos tök jó dolog ha születésedkor anyád nevet ad neked, meg rád nevet - bár igazából el is átkozhatna arra sem emlékeznél – de sajna ez nekem valahogy kimaradt az életemből, ahogy az az aprócska tény is, hogy lövésem sincs a mai napig hogy ki a faterom, és hogy él-e még a szerencsétlen. Mindössze annyi biztos, hogy anyám nem rajongott értem valami nagyon. Amúgy, fura nem? Ha két más fajtájú kutya esik egymásnak, és ebből kölyök lesz, azt korcsnak nevezik, de mi van ha két más nemzetiségű ember teszi mindezt? Akkor a gyerek is korcs lesz? Vagy mi? Mert hogy én erre vagyok egy szép példa, anyám angol boszorkány de apám valószínűleg valami japán fószer lehetett, mivel én is hasonló vagyok, csak jóval magasabb. Egek, komolyan japánban már égimeszelőnek számítanék magasságommal… Na mindegy, november volt mikor születtem, de semmi köszönet nem volt benne, anyám is csak azért tartott meg szerintem mert fél eldobni magától. Bár ez nem teljesen igaz, hiszen később megkaptam, hogy mekkora egy szörnyeteg voltam már akkor, mivel nem bírt elhajtani még magzatként, és kénytelen volt rendesen megszülni. Amúgy frankón nem tudom, lett-e ettől a méregtől valami bajom vagy sem, de szerintem többé kevésbé normális vagyok. Na mindegy, ez az egész rányomta a bélyeget a gyerekkorra már ha volt olyanom. Anyám folyamatosan szidott, a faszija meg akivel éppen együtt volt, még annyira sem volt empatikus mint anyám, így tőlem se volt elvárható hogy rendes, szocializált gyerek legyek. Kaptam pár kéretlen ütést, amit gyerekként utáltam, de el kellett viselnem, lévén nem tudtam visszaütni. A varázserőm hamar felébredt ha lehet így mondani, de hogy arany vagy félvérű vagyok arról lövésem nincs, lévén enyhe elképzelésem sincs apámat illetően. A gyerekkor egyetlen normális tényezője, ami asszem minden gyereknél ugyanolyan örömteli, hogy megkaptam a levelet, miszerint varázsló vagyok, és gratulálnak és felvettek a Roxfortba. Egek, még a nevét sem bírtam kiejteni amikor először olvastam, anyám persze oda-vissza volt, hogy legalább megszabadulhat tőlem, így iskolakezdésre minden normális diákkal együtt, jómagam is megjelentem, a kilenc és háromnegyedik vágánynál, hogy a gőzös elvigyen ebbe a suliba. Naná, végigszorongtam az egészet, sosem volt körülöttem más varázsló gyerek, anyámék meg nem igen varázsoltak, mert annyira elitták az eszüket hogy azt is elfelejtették sokszor hogy varázslók. Na mindegy, szóval nagy nehezen eljutottam a suliba, és a tavon csónakázás közben, azon gondolkodtam hogy ez milyen szép. Persze, minden nebulót lenyűgöz elsőre a kastély, ahogy a ködből kibontakozik, és észvesztően vonzóan csalogat. Hát mit mondjak, ezzel én sem voltam másképp, lenyűgözött a látvány, de a belseje sem volt ám kutya.

A nagyterem is tetszett, akkor még naivan csodálkoztam a dolgokra, és megijedtem mikor egy vén boszi előhozott egy kalapot, hogy fel kell vennünk, és majd az eldönti hogy melyik lesz a házunk. Nagyjából tudtam csak hogy mennek itt a dolgok, anyám pár tisztább pillanatában beszélt erről, miután kiderült hogy ide fogok járni. Amikor rám került a sor, a nevemen szólítottak, amit végül is kisírtam magamnak, és végül anyám nevezett el így de azért érzed hogy ezért reklamálnom kellet? Kimentem hát a kalaphoz, és ahogy a fejemre ejtették, azt hittem megvakulok, elnyelte az egész fejem, és hallottam a fejemben a hangját. Hát esküszöm sz*r lenne skizofrénnek lenni és ilyen hangokat hallani… ._. („Keserűség van benned, és vágy az ismeretek iránt, igaz Fiú? Mit kezdjek veled? Illenél a hollóhátba, mert egek, micsoda lehetőség, de nem, mégsem… Azt hiszem máshol lesz neked jó, legyen hát a…. Mardekár!”) Megkönnyebbülve ugrottam le a székről, és indultam el a zöld-ezüst asztal felé, ami hét évig változatlan lesz. Nem mondom hogy kitörő örömmel fogadtak, csak úgy, mint minden más diákot, és hamar megtanultam, hogy a mardekár nagyon összetartó banda, de csak házon belül. Minden másik házzal szemben ellenségesek, és tüskések. Tetszett ez a hozzáállás, így én is errefelé kezdtem hajtani, mert hiába a nevelés, az embert úgyis a környezete is neveli, és mivel nap mint nap ez vett körbe, rám ragadt egy két tipikusan mardekáros vonás. Házon belül a szobatársaimmal voltam úgy hogy baráti viszonyban, de szégyellem a családom, így sokat nem beszéltem magamról, de egyre inkább bennem volt, hogy ez rohadtul nem igazságos hogy ilyen elcseszett életem legyen, így mondanom sem kell gondolom, hogy nem a mágiatörténet lett a kedvenc tárgyam. Jó voltam az átkokkal, közepes a bájitalokkal, és siralmas a jóslással, de nem is érdekelt igazából, ha az ember tudja a jövőjét, akkor mi a kihívás az életben? Öt év szállt tova, és összeállt a bolygók.. Jajj egek, ez nem az a sztori, bocs. Szóval jó lettem mindenféléből, aminek köze van az átkokhoz, és nem is csináltam rosszul. Hamar felvettem a mardekáros hozzáállást, főleg a más házbeli kisebb diákokkal szemben, miszerint nekik kb létezni sem lenne joguk, és a magam módján el is szórakoztam velük. Mondanom sem kell, ugye hogy ez bejött? Nagyon is, egészen annyira hogy később már a mardekáros felsőévesekkel lóghattam, mert tetszett nekik hogy ennyire hű vagyok a ház hírnevéhez. Voltam én hű a francokat, csak egyszerűen tetszett hogy jobb vagyok mint ők, és kicsit sem sajnáltam őket, eszembe sem jutott már, hogy egyszer régen én is valahogy így kezdtem. Hát na, van akibe belekötnek, van akibe nem. Ez ilyen mázlifaktor vagy mi. A felsőbb évesekkel végre kijöttem a magam módján, és elismerték hogy tudok valamit, igaz ez abban merült ki hogy néha félholtra átkozni másokat, de ebben voltam jó, hát ez volt. Végül is nem érdekelt a normális élet, itt sokkal többet kaptam abból, hogy mi várhatna rám, ha továbbra is mardekáros szemlélettel nézném a világot és bejött nekem ez a dolog. Mondhatom, elromlottam, de ez nem lenne igaz, hiszen akiben eleve nincs rossz, az elromolni sem tud. Na mindegy. Egyre inkább elmerültem ezekben a körökben, és több alkalommal is megfordultam pár „barátom” otthonában, és a japános külsőm ellenére, sikerült jó benyomást keltenem a szülőkben is, így aztán nem hagytak figyelmen kívül, és morbid módon részvéttel gondoltak arra hogy nincs normális családom. Az iskolai utolsó év javarésze büntetésben telt, mert akkorra már kinőtte magát a rosszaság, szándékos gonoszkodásba, és élvezettel néztem végig a szenvedést, amit én okoztam másoknak. Persze volt amikor visszakaptam, de azon is csak vigyorogni tudtam, mert fájt, kiiiikúrt módon, de volt benne valami szép is, valami izgatóan borzasztó hogy ennyire fáj. Szadizmus és mazochizmus kellemes két vonás mi? Hát kérem szépen… Szóval itt már kezdődtek olyasmik, hogy komolyan elgondolkoztam az Életen, és mit akarok kezdeni magammal. Persze a többieknek egyértelmű volt, hogy a Nagyúr szolgálatába állnak, aki visszatért a halálból, és erősebb mint valaha. Hát egye fene, ez is van olyan jó cél az életben mint bármi más. A vizsgák után, amikor frissen és ropogósan kikerültem az iskolából, hazamentem. Mármint, nem ilyen izé volt, hogy a tékozló fiú hazatér és akkor minden jó lesz megint, nem, ez sokkal másabb volt.

Nem volt szükségem már rájuk, csak akadályoztak, és idegesített hogy szánalmasak. Hogy vihették volna valamire, de mégsem tették, ehelyett lesüllyedtek a mocsokba, hogy csak egymásnak, éljenek, sablonos kicsinyes életet… Nem, ez nekem nem kellett. Hazaérve már férfiként léptem be az ajtón, szőkén, és divatosan anyám meg sem ismert. Pálcámat immár halálos hatékonysággal tudtam forgatni. Az épp aktuális szeretőjére kábító átkot szórtam, és anyám rettenve nézett rám, majd dühöngve esett nekem hogy mit képzelek magamról. Ezután jött a köd, én is kiakadtam, minden ellenérzésemet, kiadtam, és a végén annyira indulatba jöttem, hogy kipróbáltam magam. Nagyot léptem előre, és anyámra szegezve a gyűlölettől és haragtól vezérelve mondtam ki a két gyönyörű, de végzetes szót. Avada Kedavra! Megrémült a szavaimtól, de éreztem az erőt! Ahogy átjár, és az ujjaimon át a pálcába áramlik, és elhagyja azt, zöld csíkot húzva maga után. Borzasztó volt. Anyámban nem volt semmi szép életében, de a halála pillanata, érzelmeket varázsolt az arcára, és egy pillanatra szépnek tűnt. Hosszú hajával, és világosbarna szemeiben az élet minden borzalmával, tetszett. Leengedtem a pálcát, nem volt értelmes megölnöm a pasit, semmiről nem tudott, talán arról sem, hogy micsoda volt anyám. Nem volt nyugovásom, megpróbáltam még egyszer az átkot. Nem sikerült… Megöltem mással. A szívbe szúrt kést nem élik túl az emberek valami oknál fogva, ő sem tette. Elhagytam a házat, és felgyújtottam, mondhatni felégettem magam mögött mindent, hogy nyugodt lélekkel jelentkezhessek immár annál, akit szolgálni akartam. Voldemort. A sötét Nagyúr, a Fekete Lord… Sok féle képen emlegették már, és sok minden száradt a lelkén, de mégis volt benne valami zord, morbid igazságosság ami tetszett. Jelentkeztem nála, próbára tett. Kemény volt, anyám halála nem volt elég másoké kellett, neveket mondott, és fejeket várt. Három napot voltam oda amíg ezekkel foglalkoztam, és végül teljesítettem a próbát, rám égették a sötét jegyet a jobb karomra. Fájt, rohadtul, de mégis élveztem egy kicsit.

Azóta a sötét oldalon élek, és sok mindent láttam, amit talán soha nem láthattam volna ha nem fordulok errefelé, a sárvérűek tényleg szánni valóak, és olyan nyilvánvaló hogy a világot nem nekik szánták, hanem az erősebbeknek… A mai napig sem bántam meg a döntésem, és hogy akkor, a mardekárba kerültem. Tulajdonképpen az élet annak áll, aki erős és tud mit kezdeni az erejével, mert ez ajándék, nem szabad elpazarolni, és nem is áll szándékomban.

ÉS most barátom, hogy mindezt tudod, rá fogsz jönni hogy ez a tudás sz*rt sem ér, mivel nincs az ég egyadta világon senki, akinek ezt elmesélhetnéd, és nem is fogom megengedni hogy legyen. Kísérjenek rémálmok utadon. Avada Kedavra!

Admin I'm :

Nos!

Nem hiszem, hogy szükség lenne bármi felesleges locsogásra. Az ítélet megszületett:

Ruko Masashi - kész Accept

Foglalj avatart és üdv az oldalon!

» Walking across a park... ~ Anastasia & Masashi