Cameron&Ana - múlt (pár hónapja) - mugli szórakozóhely.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

Nagy tömeg, alkoholtól túlfűtött emberek, csoportban mozogva, láthatólag az estéjük fénypontján állva… Egy fiú szédelegve, vigyorogva közeledik felém, pár lépés után pedig átölel egy kukát, fölé hajolva, feltehetőleg, hogy megismerje közelebbről annak belső tartalmát, vagy, hogy közelebbi kapcsolatot létesítsen vele, közben persze majdnem átesik rajtam.
Már tíz perce ülök itt, a bejáratnál, de úgy érzem, hogy órák óta koptatom már ennek a padnak a deszkáit. Többször elhatároztam már magam, leginkább addig jutottam, hogy kísérletet teszek a felállásra, de egy apró mozdulaton kívül, mintha oda lennék ragasztva a padhoz… képtelen vagyok felállni is, hiába ott az elhatározás. Nézem az embereket, ahogy a barátaikkal, vagy legalábbis csoportokba vergődve, egy-egy embert lehet csak találni magányosan, akik már túl sokat ittak, ezért feltehetőleg elkószáltak a csoporttól, vagy csak szimplán ilyen szánalmas életet élnek… és engem. Mondhatnám magam is szánalmasnak, hogy egyedül jöttem ide, de azt hiszem, megvannak a magam indokai. A mugli világban nem igazán vannak barátaim, sőt, nagyon is kevés muglit ismerek, varázsvilágból pedig senki olyan nem volt, akit elrángathatnék, plusz az iskolából is egyedül szöktem ki, ismét, még szerencse, hogy hétvége, nagyon nem fog feltűnni senkinek, hogy nem vagyok ott.
Csak ülök a bejárat előtt és hiába vágyok arra, hogy belépjek azon az ajtón, egyszerűen nem tudok elindulni… mintha egy bűbáj ragasztott volna a padhoz.
Délelőtt volt, amikor felkerestem egy könyvesboltot. A polcok között nézelődtem, amikor észrevettem két lányt, egy sorral előrébb beszélgetni. Akaratlanul is, de az éppen beszélő szájára tévedt tekintetem, figyelve, hogy mit beszél. Igaz túl gyorsan beszélt, néha el is fordult és sokszor nevetett is beszéd közben, ami azért megnehezítette a dolgomat, de nyilván ő se gondolta, hogy valaki éppen a szájáról olvassa, hogy mit mondd. De annyit sikerült elkapnom, hogy egy club-ról beszélt, ahol a tegnap estéjét töltötte. Ahogyan beszélt róla… mintha élete legjobb estéjét élte volna át ott. Amiket mesél, magam elé képzelem a helyet, de valami olyasmit, amiről fogalmam sincs, hogyan nézhet ki. Fogalmam sincs, hogy amit elképzelek, az valóban úgy van e, hisz fiatal vagyok még, nem igazán volt alkalmam ilyen helyeket megfordulni. De azt rögtön tudtam, hogy látni akarom a helyet, vagy legalábbis, egy hozzá hasonlót. Mielőtt többet tudhatnék meg a helyről, a lányok már tovább mennek.
Viszont megragad a fejemben az öltet. Pont az én vérmérsékletemnek való lehet az a hely…pont az a lüktetés, a tömeg, a ritmus, ami abban a világban, a 4 fal között zajlódhat, az tökéletesen az, amire az én vehemenciámnak szüksége van. Szinte fizikailag éreztem magamban a vágyat, ami oda vonzz.
Nem is foglalkoztam azzal, hogy miért is mentem a könyvesboltba, egy valamit már biztosan kaptam: elhatározást.
Eddig is sokszor jutott eszembe, de elhessegettem hamar az ötletet. Hiába nm akarom, hogy bármiben is korlátozzon a helyzetem, hiába gondolom dacosan, hogy ugyanolyan vagyok, mint mindenki, hogy semmiben sem áll utamba… be kell lássam, hogy ez nem így van… Egy ilyen hely egyedül talán veszélyes lenne számomra. Persze vannak, akik boldogan kísérnének el, akik az iskolában is ott vannak velem, ha kell, egyrészt, mert szükségem van rájuk – bár ezt semmi pénzért nem akarnám bevallani, sem magamnak, sem nekik… - másrészt, mert akarnak a közelemben lenni, a társaságomban lenni… hát mit mondhatnék? Elragadó személyiség vagyok. De nem tudok arra gondolni, hogy velük menjek bárhova is, iskolán, vagy Roxmortson kívül. Ez az életem külön van tőlük… és nem is lennék képes ilyen mértékig rájuk támaszkodni. Ha éppen megszökök az iskolából, azt is teljesen egyedül teszem, egyedül Chloe-t kérem meg, hogy falazzon nekem, ha arról van szó.
De most, mégis itt vagyok. Itt ülök a bejáratnál és elhatároztam, hogy bemegyek. Így-vagy úgy, de át fogom törni ezt a falat, mert annyira vonzz, ez a hely, a kiszűrődő hangos ütemek, amit még az én fülem is érzékel, a kiáradó hangulat… tudom, csúnya dolog kliséket használni, de… mint méhet a méz.
Egy fiú ránt ki ebből az állapotomból. Hirtelen ül le mellém a padra, mintha a semmiből jött volna, kezét, mintha ez teljesen természetes lett volna, átdobja vállamon. Éreztem, ahogy maga felé akar húzni, ezért gyorsan ragadom meg a kezét és dobom az ölébe, pontosabban, csak elengedem, de annyira nincs már kontrollja, hogy a gravitáció könnyedén rántotta azt felé. Figyeltem, hogy mit próbál mondani nekem, de ahogy önkontrollja nem volt, úgy artikulálni sem tudott igazán, így egy-két szón kívül semmit nem tudtam kivenni abból, amit próbált nekem motyogni.
Ahogy testével felém közeledett, szinte reflexszerűen ugrottam fel a helyemről. Hiába undorodtam a fiúról, egy kicsit azért hálás is vagyok neki, amiért megadta a várt lökést a számomra.
Határozott léptekkel indultam el az ajtó felé. A bejáratnál a biztonsági őr megállított és természetesen igazolványt kért, hogy bizonyítsam nagykorúságomat, ami már csak azért is probléma, mert még csak a varázsvilágban se vagyok nagykorú, nem, hogy az itteni 21-es limitet megütöm. De már előzőleg is láttam, hogy bámult, szóval úgy gondoltam, hogy megoldható a probléma. Egy lépést közelebb léptem, kezemben egy mugli papírpénzzel, megragadtam a kezét és egész közel hajoltam hozzá.
- Azt hiszem elég idős vagyok…
Szinte azonnal hátra is léptem, egyrészt, hogy lássam a reakcióját, másrészt, hogy megakadályozzam, hogy túlgondolja a helyzetet és olyat tegyen, amit én nem szeretnék. Végül kezébe nyomtam egy mugli személyigazolványt is, a férfi elvette, megnézte, majd bólintott és tovább engedett.
Továbbra is mosolyogtam, amikor beléptem a helyiségbe. Az előtérben voltam, de már most éreztem, hogy egyszerre remegek és boldog is vagyok. Egyik felem szinte üvöltött, hogy menjek innen, nem biztonságos… de a másik húzott befelé, erősen.
Egy folyosó vezetett a terembe. Egy-két embert láttam falnak támaszkodva, egy pár felhevülten készült éppen boldoggá tenni egymás estéjét. Hezitálva indulok el mellettük elsétálva, már egészen közel jutok az ajtóhoz, amikor hirtelen fordulok meg és indulok el kifelé. Szívem hevesen ver, kezem remeg, s már majdnem kiérek, amikor, tekintve, hogy nem igazán figyeltem, hogy merre megyek, egy emberi test állja utamat. Majdnem szó szerint mondhatom, hogy az illető karjaiba szaladtam. Szinte azonnal hátrálok egy lépést, hogy felpillantsak és megnézzem, kibe is ütköztem.
- Cameron! – Hangom meglepett, de egy kicsit meg is könnyebbült. Valahogy arra pont nem számítottam, hogy ismerős emberbe fogok botlani… de… jelenleg azt hiszem örültem neki, hogy így történt. Igaz, még fogalmam sem volt, hogyan viszonyulok hozzá, hiszen csak párszor találkoztunk, leszámítva azt, hogy otthon néha összefutottam vele, de jelen helyzetben egy ismerőst látni… mérhetetlen nagy boldogsággal töltött el. Hiába nem voltam igazán közeli viszonyban vele… azt a lépést leszámítva, amit még az előbb tettem, nem távolodtam igazán el tőle. Talán most, így, a helyet tekintve, még az ő személye is nagyobb biztonságot jelentett a számomra, mint az egyedüllét. Talán még sincs vége az estémnek már most…

outfit: here!

- Nem veszthettük nyomát annak az idiótának, egyszerűen ilyen nincs. - tompa puffanás kíséretében landol egy levert műanyag kerítésre illeszthető lámpa búrája. A mellettem álló személy sötét tekintettel, idegesen mered maga elé. Összepréselt ajkai arra adnak tanúbizonyságot, hogy pattanásig feszülnek az idegei. Velem ellentétben. Én inkább ironikusan szemlélem az előttem elhúzódó utcát. A közelben istentelenül tombol a zene, valószínűleg egy mugli szórakozóhely ontja magából a zajt, a hangos zenét, a zsibongást és a fényeket is. Nem csoda, késő van már ugyan csak.
- Meg fogjuk úgyis találni... - mondom mindezt magabiztos éllel a hangomban. Engem cseppet sem aggaszt, hogy most eltűnt. Tisztában vagyok azzal, hogy ha valakit el kell kapni, akkor úgysem menekülhet. Sajnos megesik, hogy néha hiba húzza keresztbe az egész tervezetet, legyen az egy rajtaütés, vagy a kiszemelt túléli, vagy akár mint jelen esetben is, egy szemtanú. Szerencsétlennek annyi a bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen és olyat látott, amit nem kellett volna. Más esetben, ha esetleg csak arra téved volna, hagynám elmenni. De most nem, nem tehetem kockára mindazt, amit eddig elértem. A munkám, a megfigyelés, a rengeteg mocskos dolog, ami a számlámra írható. Annak ellenére, hogy ilyen fiatal vagyok, követtem már el számos olyan dolgot, ami alapján rég az Azkabanban lenne a helyem. Már ha biztonságos lenne. A legutóbbi betörésekkel azonban teljesen kezd instabillá válni a rendszer. A rabok módszeresen szöknek már.
- Könnyen beszélsz, neked van alibid, tudod te, hogy ez az ostoba mit akaszthat a nyakamba? - és nincs igaza. Hiába tajtékzik, hiába az alibi, az auroroknak elég lenne csak egy szemtanú, le merném fogadni, hogy vinnének egy szó nélkül be. Ennek ellenére teljesen nyugodt vagyok. A környéket illetőleg van is egy sejtésem, hova mehetett. Mi más adna nagyobb menedéket neki, mint hogy elvegyüljön a hatalmas tömegben? Nem is varázsolhatunk itt normális esetben, mert könnyedén lelepleznénk magunkat. Okos, nagyon okos.
- Van egy olyan gyanúm, hogy a barátunk ma szórakozni akar. Tegyük mi is azt. - zsebembe süllyesztem a pálcám, miközben lassan elindulok az utcán, a zajos hely felé. Szinte ordít, úgy kitűnik a többi háztömb közül. Az ilyen szórakozóhelyek sajnos London szívében vannak, ahol rengetegen lehetnek szemtanúi egy esetleges ballépésnek. Milyen kár, hogy nem a nyugodt kertvárosban vagyunk most. Mennyivel jobb dolgunk lenne.
- Szedd a lábad Steve... - a szemem sarkából figyelem csak, hogy még csak ott ácsorog egy helyben. Azért ennyire nem érünk rá, minél előbb megtaláljuk az illetőt, annál nagyobb az esély arra, hogy nem szelel el. A Steve nevű fickó az égre emeli a tekintetét, de elindul, felszaporázza a lépteit is, hogy beérjen. Látom rajta, hogy frusztrált. Hagyom is, hogy menjen, majd én fedezem. Tudja ezt jól, hogy sokon múlik az este. Egy egész kócerájt kell felkutatni.
- Várj... a köpeny. - ilyenkor késő este úgysem nézi senki, hogy milyen szerelésben járjuk az utcákat, de odabent igen csak feltűnő lenne abban mászkálni. Legközelebb elővigyázatosabb leszek és kabátra fogok váltani. Két mozdulattal szabadulok meg a ruhadarabtól, amit összehajtva az egyik alacsony kerítésen belül helyezek el. Steve is hasonlóképp tesz, noha igen csak vonakodva. Ő nem szokott annyira sem hozzá a muglik világához, mint én. Engem is csak egy valami késztet arra, hogy ismerjem az életmódjukat: a sok elektromos kütyü.
Stevet előrébb engedem, had menjen ő. Nem jutunk azzal semmire, ha együtt maradunk. Szétválva sokkal hatásosabb a keresés. Én kicsit be is lassulok, addig a kint tartózkodó embereket veszem szemügyre. A többségük ittas, valószínűleg már néhányuknak fogalma sem lehet arról, hogy mit is akarnak még a helytől. Vagy akadnak, akik csak rosszullétre hivatkozva jöttek ki, hátha nem dobják akkor ki a taccsot. De mennyire tévednek sok esetben. A biztonsági őrt nem nehéz letudnom, elég csak némi pénzt csúsztatni az öltönye zsebébe, egy szó nélkül ereszt be. Befelé haladva kezdek egészen ellazulni, mint ha tényleg szórakozni jönnék. Pedig nem, kicsit sem azon jár az eszem. Olyannyira, hogy akkor torpanok meg, amikor belém jöttek. Ösztönösen kapok az illető karja felé, hátha még nagyot is löknék, de meglep, hogy akit megpillantok, az Ana. Nocsak, a kislány nem a suliban kellene legyen? Pimasz mosoly kúszik az arcomra akaratlanul is, ahogy felmérem a helyzetet. Nem csak hogy mit keres itt, de azt is alaposan szemügyre veszem, hogy mit visel.
- Szia neked is. Nahát, randira öltöztünk így ki? - nem hagyhattam ki. Néhány hete futottunk össze ha jól emlékszem, akkor is megint a lejátszó miatt. Most viszont csak egészen véletlenül. De talán kaphatok a lehetőségen, hogy itt van.
- Mondd csak, nem láttál erre jönni egy nagyjából ilyen magas - mutatom is mellé, hogy nagyjából az államig ér - kócos, kissé megviseltes kinézetű fiatalembert úgy az utóbbi tíz percben?

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

Felnézek Cameronra, és nem tudom nem észrevenni, ahogy végigmér. Elmosolyodok, majdhogynem elnevetem magam a kérdésén. De sajnos annyira nem vagyok felszabadult szituációban. Kezdem azt hinni, hogy az univerzum szánt szándékkal akaszt minket össze olyan helyzetekbe, ahol én kényelmetlenül érezhetem magam, ő pedig egész nyugodtan viselkedhet akár fölényesen is. Kifejezetten nem tetszik. Amikor legelőször találkoztam vele a vadkanban, akkor is ez volt a helyzet, egészen addig, amíg észbe nem kaptam és nem fegyelmeztem kicsit magam. Most is gyorsan össze kell szednem magam. Bár fogalmam sincs, hogy meddig leszek a társaságában. Meg különben is… miért is akarok én bármit is bizonyítani? Miért is akarok én szánt szándékkal magabiztos képet mutatni magamról? Vagy egyszerűen meggyőzni őt bármiről is? Elvégre… számomra leginkább csak apám egyik csatlósa, aki… na jó, talán nem olyan reményvesztett és szerencsétlen, mint a többi, de attól még csak az. Illetve… a kis kütyü miatt egy kis segítségem is, bár ettől még nem kell rá máshogy tekinteni. Általános ez a dolog… nem csak rá terjed ki. Inkább kaparnám ki bárki szemét, mintsem kétségbeesettnek tituláljon. Túl nagy a büszkeségem, azt hiszem. De hát, mit várnak tőlem az emberek? Azt hiszem családban marad a dolog… Csak, talán rám nincs annyira rossz hatással, mint családom egyéb tagjaira van. Egyelőre… remélem ez így is marad.
Szemem egy pillanatra kapom csak az övéi felé, majd automatikusan mozog pillantásom lejjebb. Na jó, a kijelentésére már muszáj elnevetnem magam.
- Mert az emberek általában mackónadrágban és melegítőben mennek szórakozni, ugye? – Kérdezek vissza azzal a pimaszsággal, amit már nagyjából meg is szokhatott tőlem, még akkor is, ha csak párszor találkoztunk. Vicces, hogy mennyire nem érzem azt, hogy vissza kéne fognom magam, amikor vele beszélek, ilyen téren. Hiszen tudom, hogy halálfaló, félnem kéne… de talán a tény, hogy kislánykorom óta körbe vagyok velük véve, plusz, a tudat, hogy apám a saját kezével fojtaná meg, ha hozzám merne érni... nem csak ő, bárki, leginkább. Sok hibája van, sőt… túl sok mindent tudnék most felsorolni, ami miatt nem nyerhetné el a világ legjobb édesapja címet, de azzal sose volt gond, hogy a pici lányát megvédje. Bár, lehet azért, mert kell, ki tovább vigye a családot… ki tudja a motivációt, a lényeg, hogy hála neki, néha kicsit túlságosan is kinyitom a számat. Persze, mikor kell, akkor tudok tökéletes kisangyalként viselkedni. De most nem kell és én nem is akarok.
- Na meg az emberek általában üvöltő zene mellett szoktak randizni… roppant okos választás lenne… - Teszem hozzá, hasonlóan pimaszul, arcomon már megjelenik az a pimasz, magabiztos mosoly is. Azt hiszem, ez segít magabiztosságot gyűjteni, ettől mindig fölényben érzi magát az ember, nem? Vagy talán a magabiztosságtól tudok pimasz lenni? Ki tudja… a lényeg, hogy most, hiába menekültem éppen valahonnan, amitől megijedtem, most még sincs annak nyoma. Bár feltehetőleg csak az előttem álló úriemberrel szemben. A kérdésére észbe is kapok, s egy lépést eltávolodok tőle, úgy pillantok fel rá, talán ilyen távolságból már annyira nem is feltűnő, hogy nem kifejezetten szemeibe nézek.
- Nem… - Rázom meg a fejem. - De nem igazán figyeltem az embereket… - Vonom meg végül a vállam. Igaz, leginkább magammal voltam elfoglalva és azzal, hogy be merjek lépni azon a nyamvadt ajtón… De talán most…
- De… talán megnézhetnénk, hátha bent van… segíthetek megkeresni, ha gondolod. – Ajánlkozok fel, amivel leginkább a saját célomat is előbbre viszem. De… azt hiszem egyvalamit el kell mondanom. Végül is, egy emberrel több, vagy kevesebb, mit számít? Nem igazán ismerem, de azt hiszem, annyira talán, hogy tudjam, nem fogja rögtön szétkürtölni a világnak, hogy mi is a helyzet. Legalábbis nagyon remélem… a bizalom mindig is problémás volt számomra, viszont, ha be akarok oda jutni, akkor ezt most szépen le kell nyelnem.
- Viszont… -kezdek bele, de nem igazán akaróddzanak a szavak jönni. Aztán végül nagy levegőt veszek és szemeibe nézek ezúttal, kíváncsian várva a reakcióját.
- Ha oda bemegyek, nagyon kell majd figyelnem, hogy LÁSSAM, bármit is mondasz. – Szándékoltan hangsúlyozom ki a lássam szót. Bár ezzel még nem sokat mondtam. Most jön a neheze. – Ugyanis… ha nem figyelném, nem tudnám, hogy mit mondasz… mert füleimre nem hagyatkozhatok. – Mondom végül ki. Egy ostobább ember gondolhatná azt, hogy arra célzok, hogy hangos ott bent a zene, az emberek, minden… és csak emiatt mondom, amit mondok, bár ez így egyértelmű lenne, ezt miért is akarná bárki kimondani? főleg, miért esne nehezére… na de ostoba emberekről beszélünk most, Cameron pedig nem az. Ebben biztos vagyok. Sőt… abban is, hogy tökéletesen érteni fogja, hogy mit mondok. Eszembe se jut, hogy ő most fontos dolog miatt van itt, nem azért, hogy engem pesztráljon odabent. De… talán nincs is szükségem pesztrálásra, csak valaki kell, akivel bemegyek, mert egyedül nincs bátorságom. Még magamnak is rossz ezt bevallani. Utálom…. gyűlölöm, hogy hagyatkoznom kell másokra.
- Nos? Segítsek? –Teszem végül fel ismét a kérdést, bár a személyleírás alapján nem igazán hiszem, hogy bármilyen segítségére is lehetnék, de talán, ha menekülnek előle, akkor a viselkedés alapján ki tudnék szúrni valakit, aki nem normálisan viselkedik. Akkor talán mégis tudnék… már, ha szüksége van a segítségemre. Én tudom, hogy nekem szükségem van az övére és igyekszek elérni, hogy azt meg is kapjam anélkül, hogy igazán kérni kelljen.

outfit: here!

Nahát, nahát, mily' különös ez az egész világ. A működésén sokszor meglepődök, mint ha az egész működése egy fordított egyenlet lenne. Történnek dolgok, amikre azt mondom, értem, hogy miképp is vannak, és történnek olyanok is, amire egy élet sem elég hogy megfejtsem. Különös nem? Adódnak olyan pillanatok, ami előtt csak tétlenül vesztegelünk, rabolva az időt magunktól, másoktól. És vannak olyanok is, amikor levonunk egy mély következtetést, vagy egy bölcs tanácsot, aztán tovább megyünk. A mostani helyzet inkább ironikus. Mondhatnám, hogy nem értem mit keres ő itt... egy mugli szórakozóhelyen. A szüleinek ha ez a fülébe jutna, enyhén lenne meglepődés. De ők most nincsenek itt. Itt mi vagyunk, ahogy ez szokott lenni. Talán ez is egy olyan alkalomnak minősül, amikor mindkettőnk érdeke, hogy nem szólunk senkinek? Én érthető miért vagyok itt, ő azonban... talán csak próbálja feszegetni a határokat. Azt már észrevettem, hogy velem különösen pimasz, mint ha meg akarná mutatni, hogy ő a főnök lánya és pont. Csak akkor törik mindenbe bele a bicskája, ha én ugyanúgy visszaszólogatok. A sok talpnyalótól ezt nem szokhatta meg. De ez tulajdonképpen miért is érdekem, hogy ne szóljak? Ja... nem vagyok a felvigyázója... és nem igazán feltett szándékom innét elhozni. Pedig első dolgom kellene legyen, mert szó szerint vérlázító, hogy itt van.
De most sem viselkedik különösen megszeppenve, inkább nevetni kezd és megint pimaszul felvágták a nyelvét. Egy valamire rájöttem vele kapcsolatban, sokszor a pimaszkodás egyfajta védekezési mechanizmus a részéről. Teljesen tiszta sor, vagy olyat kérdezek illetve jegyzek meg ami zavarba ejtő, vagy egyszerűen a zavarát akarja leplezni. Na most melyik a kettő közül? Jót mosolygok a kérdésén.
- Nem akarlak elképzelni mackónadrágban, az azt hiszem az a kép bőven túlmutat azon, mit tehetnék meg és mit nem. - persze ellenben szívesebben képzelném el annál kevesebben. A válasz erre teljesen egyszerű, férfi vagyok, az egészségesebb fajtából, akinek azért egy nap a gondolatai 70%-át nő teszi ki. Az már részlet kérdés, mikor ki. Most épp ő.
- Mondanám, hogy sokszor a kevesebb jobban mutatna, főleg rajtad. - jegyzem meg pimasz módon, miközben még egyszer alaposan végigstírölöm. Első kör lefutva, azt hiszem ez már nálunk napi rutin. Erősen azon kezdek hezitálni, hogy vajon beavassam-e abba, miért is vagyok itt. Végtére is abból semmi baj nem származhat, nem? Neki tartania kell a száját, különben is, előbb vagy utóbb el kell fogadja, hogy milyen társaságba kellene belépnie. Az apja sokszor gondterhelt miatta, mint ha zavarná, hogy a kicsi lánya nem épp olyan gondolkodást tanúsít, mint elvárt lenne.
- Ejnye kisasszony, le vagy maradva. Az emberek ma már ilyen helyen szoktak "randizni" - emelem is fel a kezeimet, mutatva a macskakörmöt. Tény, a mai fiatalok valahogy már nem adják meg a módját sokszor annak, hogy normális keretek között szenteljenek egymásra időt. Bár ez engem nem nagyon szokott érdekelni, engem nem az érdekel, hogy a sok fáradtságos randi után megkapom-e az illetőt, hanem hogy az első után mennyire bevállalós. Engem jobbára csak addig érdekelnek.
Döntésre jutok végül. Felhozakodok egy egyszerű kérdéssel, amire talán ha tud válaszolni, akkor nyert ügyem van és nem kell hajkurászni egész este az illetőt. Azonban ekkora mákom már hogy is lenne? Sosem kaptam meg a feladatokat könnyedén. Oké, akkor marad a keresőzés. Gondterhelt grimaszt jelenik meg egy pillanatra az arcomon, ahogy tudatosulok azzal, itt vagy száz, vagy több ember között kell rábukkanjak. De végül elmosolyodok. Kihívás elfogadva. Tetszik ahogy felajánlkozik. Magától. Nem szokott ilyet csinálni. De azt hiszem összefüggésbe hozható azzal, hogy velem szemben jött. Esélyes, hogy senki nincs itt rajta kívül és berezelt. Lecsapnék a lehetőségre. Ám ő közbeszól még előbb, és zavarosan magyarázni kezd. Vagyis olyan bizonytalanul, vagy vonakodva, azt nem tudom hirtelen eldönteni. Mert a szavaira csak bólintok. Ez az egész, igazából nem lep meg különösen. Jó, most nagyot kellene fordulnia a világnak velem, hogy erre nem számítottam, de az a helyzet, hogy dehogynem, sejtettem. Voltak olyan pillanatok amikor akadozott a beszélgetés, visszakérdezett, vagy szimplán a számat figyelte. Ez utóbbi nekem egyből feltűnt. Ha egy nő a számat szuggerálja, az számomra egyet jelent. De ő nem ment tovább. Mint ha más célzattal tette volna. Lassan gyanakodni kezdtem, a lejátszó. Bár még mindig kevés volt mindez, hogy összerakhassam a képet, amit most tálcán kínál nekem.
- Tudom. - bólintok végül, hogy megértettem. Azért egy szemtelen mosolyt is megengedek magamnak mellé.
- Na jó, gyere. - mielőtt bármi mást mondana, a kérdésére karon ragadom. Még szép, hogy segít. Ezek után már segít.
- Nem tudom hogy fogod te kiszúrni a tömegből, de ha kellőképpen berezelt, akkor nem táncolni fog hanem menekülni. Csúnya dolgot fogok most tenni, legfőképp téged használni a célomhoz. De ígérem utána a tiéd vagyok. - vagyis ha gondolja, maradhatok itt. Elég elveszettnek tűnt, ahogy belém botlott, talán nem mondana nemet egy társaságra. Nyitom az ajtót, magam elé eresztem őt és belépünk az őrület világába. A zene dübörög, félhomály van a füsttől. Elégedetlenül szisszenek fel, ez nem túl kedvező nekünk. De nem kizáró tényező, hogy feladjuk. Tényleg tele a hely táncolókkal, a pultnál ücsörgőkkel, és ami a bosszantóbb része, a parkett szélén táncolást imitáló részegekkel. De velük kell a legkevésbé foglalkozni. Megfogom Ana kezét, mint ha tényleg csak táncolni jönnék ide, magam előtt terelgetve pedig beirányítom a tömegbe.
- Először vagy itt? - kérdezem rá pillantva, ahogy magam felé fordítom.
- Figyelj, én nem egyedül vagyok itt. Ketten jöttünk, úgyhogy feltehetőleg fogsz látni egy kevésbé átlagos öltözetű fickót, rajta ne lepődj meg. Bár mi itt az általános... - egy fintort is megeresztek hozzá. Elég gyér a mostani generáció, akik itt tolják.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

Nem is igazán tudom, hogy mit gondoljak a megjegyzésére. Ha nézzük, nőként lehetek most nagyon megsértődve. Vagyis… lehetnék, ha a hisztérikus, feminista, nagyon önérzetes libák közé tartoznék. Vagy azok közé, akik képmutató módon szépen kiöltöznek, kipakolják, amit ki lehet, ízléstelenül, aztán amikor megjegyzéseket kapnak, vagy végignéznek rajtuk, akkor ki kérik maguknak. Nem igazán értettem azt sose. Én azon az elven vagyok, hogy ha van mit, azt meg is mutatom… de nem ízléstelen módon és nem akárhol. Egy szórakozóhely pont az a hely, ahol ezt botránykeltés nélkül lehet. Legalábbis, anélkül, hogy bárminemű csúnya mellékzöngét kapna a dolog. Elvégre nem is öltöztem fel ízléstelenül… csak, kicsit kihívóbban, mint azt mondjuk iskolába tenném.
Végül is csak a szokásos pimasz vigyoromat öltöm fel. Tudjam venni a dicséretet, ha már annak céljául öltöztem ki. Bár nem kifejezetten neki szól, vagy úgy általában csak a pasiknak. Fura dolog, hogy a nők sokkal kényesebbek a másik nő kritikájára. Hülyeség… azok csak féltékenyek. A pasiknak öltözünk ki, ha csak nem vagyunk leszbikusok, vagy éppen magunknak.
- Mondanád? A feltételes mód nem tetszik… - Rázom meg a fejem. Azt hiszem tőlem nem feltétlenül erre számított. De ha már ilyen helyen vagyok, leszek kicsit bevállalósabb. Normál esetben csak visszaszólnék valami gúnyos megjegyzéssel, hogy talán álmaiban láthatja, vagy hasonlók. Most mondhatjuk, hogy gyerek nap van.
- Ó bocsánat, milyen maradi vagyok… én értelme emberekkel szoktam randizni… igaz, nem értek az ostoba emberek randizási szokásaihoz. – Na igen, most kicsit visszatért a pimaszságom, amit elvárhat már tőlem, bár ez nem éppen neki szólt, hanem az éppen bent szórakozóknak, meg úgy általánosan az ízléstelen, ostoba pasiknak. Bár, akkor felmerülhet a kérdés, mit keresek itt, ha nem ilyen szándékom van? Még jó, hogy nem vagyok olyan elkeseredett, hogy egyedül eljönnék egy szórakozóhelyre, vagy akárhová, csak, hogy pasikat szedjek fel, vagy éppen, hogy pasik szedjenek fel engem.
Kicsit aggódva figyelem a reakcióját, amikor azonban azt mondja, hogy tudja, kicsit meglepődök. Na jó… vagy ő túl jó megfigyelő, vagy én rozsdásodtam be? Oké, bizonyos jelekből észre lehet venni, de csak akkor, ha tudod, hogy mit kell figyelni. Hosszú évek gyakorlása van abba ölve, hogy nem tűnjön fel másoknak, amit csinálok. De nincs is nagyon időm válaszolni neki, mert máris karon ragad és még csak tiltakozni se tudok nagyon. Figyelem, amit mondd, majd bólintok csak neki. Igazából, nem zavar, hogy engem akar felhasználni erre. Elvégre én is felhasználom valamilyen szinten, plusz én ajánlottam fel. Ha most meg lennék erre sértődve, ugyanolyan képmutató lennék, mint a fentebb említett öltözködési mizéria alakjai. Észbe se kapok, már nyitja is az ajtót és bent vagyunk. Az ajtóban azonban megtorpanok egy pillanatra, hasonlóképpen, mint az előbb. Beljebb megyek pár lépést, érzem, hogy most már nincs lehetőségem arra, hogy visszamenjek… és most már, talán nem is akarok. Már csak azért se, mert a büszkeségemet is meg kell azért tartani. Ennyire nem fogok előtte berezelni. Senki előtt se akarnék ennyire berezelni.
Ez a tömeg… először nincs túl jó hatással rám. Azért, kicsit megijedek tőle, tőlük. Aztán felszívom magam és ahogy megfogja a kezem, elindulok vele. Igazán furcsa érzés nekem, hogy hallom, ahogy dübörög a zene, látom, ahogy az emberek, néha elég furcsa módon mozognak a zenére, mindenhol füst és nagyjából fél percenként akar valaki fellökni.
Kérdésére bólintok, majd még egyszer körbenézek. Az kicsit sem érdekel, hogy nem egyedül jött. Amíg az illető nem akarja kirángatni innen Cameront, hogy én egyedül maradjak, tőlem aztán itt lehet.
- Szóval… egy olyan alakot kell keressünk, aki gyanúsan viselkedik, feltehetőleg menekül, próbál elvegyülni, de gyanítom látszani fog azért rajta, hogy figyeli, megtalálták e. – Hiába nem tudom, hogy pontosan hogy néz ki, azért a legtöbb ember igen csak jól érzi magát. Vagy túl részeg, vagy egyéb kábító hatású szerek által érzi „jól” magát. Ezek között az emberek között biztosan fel fog tűnni, ha megpillantom az illetőt.
- Ó és alacsony, vagyis, nagyjából velem egy magas… és kócos, ha jól jegyeztem meg a kérdésedet. Meglesz ez… - Mondom határozottan, majd ezúttal én megyek egy egészen picit beljebb, pontosabban a pult felé, ami egy emelkedőn van, sőt, még magas bárszékek is vannak ott. Kezét viszont továbbra sem engedem el. Hiába nem a legfőbb bizalmasom, most azért egy ismerős ember társaságában kifejezetten biztonságban érzem magam. Ha ő mellette történne velem valami baj, apa biztosan kettőbe nyársalná minimum, ami miatt azért kicsit „hatalomban” érzem magam. Talán néha privilégiuma is van annak, hogy apám lánya vagyok…

outfit: here!

Azért az mindenképpen tetszik, hogy kezd visszajönni a magabiztossága. Nem ilyen kis nyuszi szokott ő lenni, mint azt az előbbi néhány bizonytalan másodpercében azt észrevettem. Rájöttem már arra, hogy odahaza egészen más arcát mutatja az emberek felé, mint amilyen valójában. És nekem talán már picit jobban megnyílt, ha nem is annyira mint amennyire ilyenkor egy nő meg szokott már nekem. Persze, arra nem is számítok, hogy úgy nyíljon meg előttem, mint a többi, ő nem az a fajta aki szétteszi a lábait.
De ha már itt vagyunk, mindenképpen megmutatom neki, hogy milyen egy igazi szórakozóhely. Azt vontam le, hogy nem nagyon tudja. Nem nagyon lehetett eddig sok ilyen helyen, de mindenképp becsülendő a bátorsága. Alaposan beérünk már a tömeg kellős közepére, amikor megtorpanok, hogy személyleírást adhassak az illetőről. Minél előbb megtaláljuk, annál hamarabb is szabadulunk. Nem szeretem az ilyen mugli szórakozóhelyeket. Mosolyogva bólintok, ahogy tisztázza magában, mint is mondtam. Egy nő különösen előnyös lehet, ha valaki tud keresni, akkor az ő lesz. Egy nő bármikor kiszúrja a tömegből az oda nem valót, mint ha csak ezzel a képességgel születnének.
Nem fogom vissza, ahogy elindul, megyek én is utána csak. Észreveszem, hogy nem engedte még így sem el a kezem, így hát picit jobban meg is fogom. Ez elvből nem baj, egy szórakozóhelyen bárki megteheti félreértés nélkül. A pult felé megy, ami nem rossz szempont.
- Ha ott keresed, nem fogod megtalálni. Nem hiszem, hogy iszogatni akarna. - állapítom meg a tényt, a bárpult a legfeltűnőbb hely, hisz ott elvből kitűnik az ember. De ha meg már ott vagyunk, akkor kérek neki inni.
- Valami koktélt nem iszol? - támaszkodok a pultnak, ahogy oda érünk, közben felsandítok az ártáblára. Kitükrözött és bőven meg van döntve. Fel is tűnik egy furcsaság, mint ha a pultos lábánál valami megmoccant volna. De lehet csak a képzeletem és a fantáziám játszik megint velem.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

Megrázom a fejem, ahogy megszólal. Ugyan, ennyire hülyének ne nézzen… Nyilván tudom, hogy nem a pulthoz jön, viszont az emelvény és a bárszék miatt magasabban vagyok. Furcsa, hiába találkoztam már annyit vele, eddig valahogy sose gondoltam volna, hogy lesz olyan alkalom, amikor azt érzem, hogy kettesben akarok lenni vele. Illetőleg, jelen helyzetben a kettesben kifejezést megtoldom még vagy száz emberrel, de, szóval a lényeg, hogy nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a társaságára vágyok. Most pedig mégis.
- Nem… de az emelvény miatt ez magas és jobban át lehet tekinteni a helyet. – Fejtem ki neki is, majd ahogy ő a pultnak támaszkodik, én felülök az egyik székre, amivel nagyjából egy magasak lettünk. A kérdésére megvonom a vállam.
- Nem utána kéne iszogatni? – Értem én ezt arra, hogy talán elvonja a figyelmemet az alkohol hatása. De végül magam elé kapom az itallapot és nézegetni kezdem. Igazából, ilyen helyen még sose ittam koktélt… fogalmam sincs, főleg ezekről a mugli elnevezésekről, hogy melyik, micsoda, szóval, megyek kinézet alapján. Rá is mutatok egyre, ahogy elé tolom a papírt, majd támad egy ötletem. De előbb megvárom, még rendel.
- Tarts meg. – Szólok neki és feltérdelek a bárszékre, amivel jóval magasabb lettem, csak kicsit instabil, mivel a szék forog. Szerencsére a bárpultnak a szélére jöttem viszonylag, így annyira talán nem leszek feltűnő. Ahogy kicsit biztonságban érzem magam, úgy kezdek el körbe nézni. Nem igazán gondoltam volna azt se magamról, hogy majd apám csatlósának fogok segédkezet nyújtani, egy feltehetőleg ártatlan ember elkapásában. De hát, ha ez az ára, hogy megtapasztaljam ezt azé lményt. Persze… még mindig a halálfaló lét ellen vagyok, főleg az ilyen cselekedetek miatt, de azért nem teljesen idegen az eszme, hisz ebben nőttem fel, a családom, a nevem, szinte kötelez. Még egy nyakláncot is kaptam anno, amin a sötét jegy díszeleg. Ha már tudták mindig is, hogy halálfaló úgyse lehet belőlem. Legalábbis hatékony nem igen. Díszből viselni a sötét jegyet viszont nem muri. Igazából, lazán meg tudnám cáfolni őket, ha akarnám, de ez az, amiben nem áll szándékomban vitatkozni velük.
Nagyban nézelődök, amikor Cameronon kívül egy másik kezet érzek meg a hátam mögött. Mégpedig a pultosét, aki éppen nemtetszését fejezi ki, amiért a bárszékre felmásztam. Felsóhajtok, a szememet is megforgatom, ahogy felé fordulok. Ebben a pillanatban azonban valamit kiszúrok. Elég magasan vagyok ahhogy, hogy belássak a pult mögé, ahonnan egyenesen a szemembe néz egy alak. Szinte könyörögve mutogatja nekem, hogy csináljak úgy, mintha nem vettem volna észre. Szegény pára… ha tudná, hogy pont őt keresem. De nyilván nem mutatom ezt ki nála. Mint az egér, ha ránézel, csak elijeszted. Csapdába kell csalni, hogy elkapd.
- Segíts le, kérlek. – Pillantok Cameron felé, majd ahogy ez megtörtént, nem visszaülök a székre, hanem mellette állok meg én is, vele szemben.
- Ott van a pult mögött. Nem tudja, hogy veled vagyok…Gondolom a csapos fedez neki. – Mondom tárgyilagosan, mintha teljesen természetes lenne, hogy éppen valaki halálos ítéletére teszem rá a pecsétet. Istenem, apám de büszke lenne most rám… ha tudná, hogy milyen motivációim vannak…

outfit: here!

Na jóó, lássuk be ebben az egyben igaza van. Akárhogy is nézzük, a pultról könnyen körbe lehet nézni. Középen van, a székek magasak és kevésbé feltűnő innét nézelődni, mint hogy ezen a hatalmas tömegen csak törnénk előre a sort, hogy haladjunk. Igen ám, de van hátulütője is. Sajnos. Nem csak hogy ő innét könnyebben kiszúrhat engem, de a pultos mögötti bárszekrény, a tükörrel és mindennel eltakarja a teljes körbelátás esélyeit. Mindegy, még mindig nem olyan a helyzet, mint halottnak a csók. Nekem, vagyis... nekünk iszonyatosan kínos lenne, ha innét le tudna lépni, ráadásul az aurorparancsnokságra. Azt hiszem azt egy életre le nem mosnám. Most mégis vagyok annyira nyugodt, mint ha csak szórakozni jöttünk volna ide.
Jó itt támaszkodni, most amúgy sincs kedvem ücsörögni, iszogatni csak úgy. Na jó, de. Pont, hogy de lett kedvem.
- Előtte, közben, vagy utána, az teljesen mindegy. Egy pohártól még te sem leszel spicces nem? - pillantok a lányra kérdőn. Nem ismerem igazából, hogy milyen, mit szeret és mit hogyan bír. Az, hogy láttam már párszor, nem azt jelenti, hogy egyből minden információm meg is van róla. Az biztos, ő a papa kicsi lánya akit félt. És ez látszik is rajta, ahányszor csak vele kapcsolatban megnyilvánul, hiába tűnik szigorúnak. Túlságosan is szigorúnak. Vajon a lányos apák mind ilyenek?
A pultosnak intek. Nem tervezem mindjárt az elején leitatni a kisasszonyt, így kérek egy enyhébb koktélt neki, na meg magamnak valami töményebbet. Lazítani nem árt. Aztán csak várok, hogy a pultos had intézze a dolgát. Ujjaimmal a pulton dobolok, ahogy beszéd közben körbekémlelek a tekintetemmel azért. Sehol semmi. Így nem fogunk egyhamar lerendezett ügyet csinálni abból a gyerekből, annyi szent. Ana szavaira pillantok csak rá. Először furcsán nézek a kijelentésére. De miért is ne?
Kicsit közelebb állok hozzá, kezeimet a derekára csúsztatom, lévén fogalmam sincs mire készül, így talán egyszerűbb lesz bárhogy megtartanom. Feltérdel. Tekintetemmel követem az övét, de mivel nekem közel sem támad belátásom arra, amerre ő néz, inkább az arcát kezdem figyelni. Na? De mint ha valami villanna a tekintetében. Megtalálhatta...
Nem szólok semmit, csak várok. Ahogy szól, másik kezem nyújtom hogy megfoghassa, miközben tovább tartom a derekát. Így segítem le a székről, nem is olyan nagy sokára. Elégedett mosoly suhan át az arcomon, ahogy meghallom a választ. Elégedett lehetek azzal is, hogy előkerült, és persze vele is.
- Tudod, hogy jó kis besúgó lehetne belőled? - kérdezem pimasz mosollyal. A pultos közben kiszolgálja az italokat, én pedig a zsebemből pénzt veszek elő. Jó sok pénzt, amit elé csúsztatok, közben a pult felé biccentek. Érti, hogy mit akarok. Bólint, elrakja a pénzt, én pedig elégedetten belekortyolok az italomba. Lehunyom a szemem, elmémmel erősen koncentrálni kezdek egy személy felé. A társam felé. Rengeteg ember van itt, akiket ki kell zárnom a gondolatom közeléből is, de végül sikerül a kapcsolatot megteremteni vele. Szólok neki.
- Mit szólnál, ha felkérnélek táncolni? - ha már itt vagyunk, megadom a módját. Látszott rajta, hogy kicsit bizonytalan, mint aki először van ilyen helyen. Én nem fogok az útjába állni, hogy ezt ne tegye emlékezetessé. Az ismerős tag közben felbukkan, mire a pult felé mutatok alig észrevehetően. A pultos is látja a jelet, megkezdődik a kitessékelés. Ebben a mocorgásban csak annyit lehet észrevenni, hogy a srác felkiált, "hé, ne lökdöss". Majd észreveszi az ismerős arcot és a tömegben menekülőre fogja. Társam szorosan a sarkában, én pedig az után nem is foglalkozok velük, hogy eltűnnek a képből. Nem fog tökölni vele. Különben is ott a pálca, csak a sok muglit kell megkerülni. A pultra helyezett kis pohárból kiemelek egy esernyőt, azt rakom bele a koktélba végül.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

- Nem, annyitól még nem… - Mondom határozottan, mintha nagyon is tudnám, hogy mennyi alkohol van rám ilyen hatással. Nem igazán volt még alkalmam arra, hogy olyan hűűűű, de nagyon sokat igyak. Legalábbis nem gyakran. Persze, nyilván mi is ittunk már fent a hálókörletben, mint minden normális diák, némi felcsent italt, aminek amúgy kifejezetten nem volt jó íze, de mindenki úgy csinált, mintha nagyon is jó lenne, aztán egy fél kortytól már hű de részegnek tetettük magunkat, mert az vicces. De hát ez még régebben volt… most azért már benőtt kicsit a fejem ehhez. Meg hát, apa mellett, aki odáig van a borokért, muszáj néha kortyolgatni. Anya legnagyobb tiltakozása ellenére már elég régóta mutogatja nekem a mindenféle borokat, meg vacsora közben is sokat magyarázott róluk. Szóval, abban lassan már szakértőnek mondhatom magam. Annak ellenére is, hogy engem nem túlzottan érdekel a dolog.
Egy gúnyosabb fintort vágok arra, hogy jó besúgó lennék. Ugyan… azért a képességeimmel tisztában vagyok, meg azzal is, hogy mire nem vagyok képes, de ennek ellenére abban is biztos vagyok, hogy ezt mire akarom és mire nem akarom felhasználni.
- Tudom. De azt is tudom, hogy mire nem akarom pazarolni a tehetségemet. – Válaszolom végül, majd a pultos felé kapom a tekintetemet, amint kihozza az italokat. Az is feltűnik, hogy Cameron gyanúsan sok pénzt csúsztat a pasi elé, de hát ez hol érdekel engem? Én csak elveszem a koktélt és belekortyolok. Egy pillanatra elfintorodok, ahogy megérzem a tömény alkoholt, ami a pohár alján van. Kicsit meglepett és kicsit erősebb volt a vártnál. De aztán a szívószállal kicsit összekeverem, belekortyolok ismét és máris sokkal jobb hatást ér el az ital. Amíg Cameron, meg a többiek ügyködnek addig én a koktélt iszogatva nézek a tömeg felé. Figyelem a táncolókat… egészen furcsa látvány, főleg, ahogy művelik ezt a táncolást… néhányan, mintha egy instant pornóból szakadtak volna ide.
Akkor fordítom csak vissza a tekintetem Cameronra, amikor megszólal. A kérdését követően belekortyolok ismét az italba, hogy egy pillanatra elgondolkodhassak. Aztán lerakom a pultra az italt és bepillantok a tömegbe. Zsúfolt, és egymásnak mennek az emberek… és… nem tűnik így első körben bíztatónak, viszont a dübörgő ritmus… meg úgy a hely atmoszférája ezt leszámítva… Meg hát, azért jöttem, hogy jól érezzem magam.
- Azt mondanám, hogy menjünk. – Vágom rá végül, kiiszom még a koktél tartalmát, majd le is pattanok a bárszékről. Na, most kell aztán rá hagyatkoznom Cameronra… ami nem biztos, hogy annyira nagyon boldogsággal tölt el… mert annyira nagyon még mindig nem ismerem. De nem, még mindig nem félek attól, hogy nem fog rám kellőképpen vigyázni. Az életét azért biztosan ő is félti… Meg is várom, amíg elindulunk a tánctérre, szorosan követve őt megyek, egészen hozzásimulva. Kicsit kényelmetlen a tömeg nekem, meg a túl sok interakció körülöttem. Remélhetőleg nem érti félre a dolgot… bár… talán nincs is mit félreérteni?

outfit: here!

Pusztán csak a megkönnyebbülést érzem, ahogy sikerül az egyetlen egy problémát elrendezni. Mint piszok a porszemek között, csupán annyi, mégis mennyire jelentős szerepe lehetett volna velünk szemben. Már láttam egy társamat emiatt az Azkabanba kerülni. Igazi kemény legény volt, kötél idegekkel. A híresztelések szerint három hónap után begolyózott. Ha ő nem bírta, én mégis mit mondhatnék magamról, ha elkapnak? Annak tudatában, hogy valószínűleg nem érnék annyit a többi halálfalónak, hogy kiszabadítsak, legalábbis jelen pozíciómban még aligha, akkor nem lenne kizárt, én is erre a sorra jutnék.
De... ott az a bizonyos de igaz? De nincs semmi veszély. Nem is volt, hisz biztosra kellett menni. Részben én magam vagyok maximalista, részben pedig tudom, hogy nem esett volna nagy erőfeszítésünkbe eltakarítani ezt a piszkot. Nem aggaszt tovább a helyzet, én pedig úgy söpröm le magamról, mint ha csak por lenne. Van jobb elfoglaltságom is, mint ezen aggodalmaskodni. Az már a múlt. Még ha pár perce is történt minden. A most történő eseményekre koncentrálok és jelen esetben épp a válaszra várok. Elsőre mint ha csak kéretné magát a kisasszony, de a szemeiben látok némi bizonytalanságot tükröződni. Ennek fényében valamennyire érthető, hogy nehezen dönti el. De nincs oka tartani semmitől, veszíteni semmit nem fog. Legfeljebb közli, hogy tömegiszonya van és kimenne inkább. A válaszra várva addig az italommal foglalatoskodok. Nem pepecselek ezzel sokat, hamar megiszom aztán leteszem a pultra. A csapos már jön is, hogy begyűjtse a poharat és kérdőn rám néz. Megrázom a fejét válaszolva, hogy nem rendelnék most többet. Különben is jó sok pénzt kapott, legyen vele boldog.
- Menjünk. - bólintok megerősítésképp. Megvárom amíg megissza ő is a koktélja maradékát, aztán egy kis ideig, mint ha fáziskésésem lenne csak figyelem ahogy lepattan a székről és elindul be a tömegbe. Azért kár érte, hogy gyakorlatilag érinthetetlen, tudván ki az apja. Csinos, meglehetősen ebben a mutatós darabban. Nem nehéz rajta legeltetnem a szemem, és gyanítom nem csak ezzel kérkedhetne. Meglehetősen ravasz tud lenni ahogy válaszol, bőven lapul ész a buksijában. Nem habozok azonban sokáig, egy kaján mosollyal indulok utána, amit aztán némileg moderálok magamon. Hamar beérve őt, na meg a tömeg szélét is, kezeimet a derekára csúsztatom, hogy magam előtt terelgethessem. Be egy olyan része, ahol némileg van hely is még. Azt hiszem nem lenne fair lépés a részemről egy igen csak helyben szűkölködő részre vinnem, ahol kényszeredetten kellene hozzám bújjon. Bőven elég ha előbb megbarátkozik a hellyel. Abban viszont egy szemernyi kétségem sincs, hogy tud táncolni.
- Még tényleg semmi ilyen helyen nem voltál? Sulibuli, akármi? - kérdezem, miután magam felé fordítom. Lazábbra veszem most már a figurát, a zene ütemére kezdek mozogni.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

Lepillantok a kezére, ahogy derekamhoz ér. Azért ez már kicsit más szituáció, mint amikor segített felállni, hogy körülnézhessek. Azt hiszem, egy picit zavarba jövök tőle. Vagy nem is tudom, olyan furcsa érzés az egész. De végül nem teszek semmit, csak hagyom, hogy tereljen, amerre menni kell. Közben azért jobbra-balra is elnézelődök, közelebbről felmérve a terepet, de nem sok mindent látok a villogó fényeken és a füstön kívül. Lehet már az a koktél is játszik velem kicsit? Nem kellett volna olyan hirtelen meginnom. De lehet csak arra akarom fogni… Valahogy könnyebb lenne a dolog.
Amint megfordít, egyenesen a szemét kapom el tekintetemmel. Jobbra-balra pillantok, egy ideig, de a környezet csak elbizonytalanít. Túl sok ember, túl közel hozzám. Ezt sose szerettem. Legalábbis, ismeretlen emberektől nem. Főleg nem úgy, hogy izzadtak, részegek és büdösek. Egy pillanatra el is fintorodok, aztán visszafordulok Cameron felé. Egy picit közelebb lépek hozzá és én is megpróbálom felvenni a zene ütemét, becsukva a szememet, hogy ne is törődjek mással és hogy azt is próbáljam kiűzni a fejemből, hogy zavarban vagyok. Igazából, kezd idegesíteni, hogy zavarban vagyok. Azért volt már dolgom bizonyos helyzetekben fiúkkal… Bár sejtem, hogy miért. Akikkel eddig volt dolgom, azok mind korombeliek voltak… és gyakoribb volt az, hogy én jobban tudtam, hogy mit kell csinálnia az illetőnek, mint ő maga. Sőt, az is előfordult, hogy pont nekem kellett megmondani… most belegondolva, elég szánalmas emberekkel volt dolgom eddig. Ami eléggé szomorú. Itt viszont, ilyenről szó sincs, sőt, bőven én vagyok az, aki hátránnyal indul. Ő nagyon is tudja, hogy mit csinál, még, ha csak a szórakozóhelyre gondolunk most.
Amikor megszólal, persze már nyitva van a szemem, bár így se a legkönnyebb, hogy leolvassam, mit is mondd.
- Nem… - Meg is rázom a fejem megerősítésként. – Vagyis… az iskolában a bálok messze nem ilyenek. Óriási terem, de világosabb, kevésbé zsúfolt… és kevésbé… ijesztő. – Válaszom közben közel hajolok füléhez és próbálok valami olyan hangerőt felvenni, amitől feltehetőleg nem is süketül meg, de hallja is, amit mondok. Aztán ismét eltávolodok tőle, és nem is száját nézem, hogy válaszol e, hanem a szemeibe nézek. Talán így annyira nem feltűnő a zavarom, ami ellen erősen küzdök, hogy megőrizhessem azt a képet, amit eddig kialakított rólam… vagyis, amit eddig el akartam adni magamról neki.
Már egészen belejövök a dologba, amikor is valami vadbarom részeg idióta hátulról nekem jön, majd hogy nem kirúgva lábamat. Kezemmel szorosabban fogom át, hogy meg tudjak kapaszkodni és a lökés következtében, talán még picit őt is meglököm. Egy pillanatra vetek egy meglepő pillantást hátra, aztán felnézek rá. Na ha eddig nem voltam zavarban eléggé, ettől a közelségtől aztán biztosan még el is vörösödtem. Még jó, hogy a sötétség és a fények megakadályozzák, hogy ezt lássa…

outfit: here!

[/color][/b][/i]

Nem igazán figyelem, hogy mit reagál arra, amikor megfogom a derekát, csak a szemem sarkából tűnik fel, hogy kicsit oda fordítja a fejét. Na nem mint ha ezt figyelném, hisz én a táncolók között keresek némi rést, ami nagyon sok esetben sokkal nehezebb mint tűt a szénakazalban találni. Főleg ha azok a követelmények vannak, hogy lehetőleg ne nagy lökdösődő, kötekedő vagy épp túl kapatos és közvetlen közegben találjuk magunkat. Mert hát mi akarjuk jelenleg jól érezni magunkat, nem pedig azt akarjuk elérni, hogy a sok idegen tehesse meg mindezt.
De végül megtalálom a talán aktuálisan jó helyet. Jelenleg legalábbis teljesen jó, az hogy később miféle alakok cserélődnek a mostaniakra, jó kérdés. Nem tudnám teljesen garantálni, hogy végig normális lesz. De nem is érdekel jelenleg, ahogy oda érünk és magam felé fordítom, táncolni kezdek. Irányító szerepet veszek fel, részben mert talán így könnyebben veszi fel a ritmust amit azt hiszem hall is. Bár ezek között a hajladozó, botladozó idióták között az sem tűnne fel, ha úgy táncolna, ahogy ő szeretné a saját ritmusára. Nem zavartatom magam, amikor azt látom, hogy lehunyja a szemeit. Egy picit még egészen közelebb is lépek, na meg azért érzem már hogy a tömeg is vegyül itt erősen. Jól táncol, jó a ritmusérzéke is. Komolyan nehéz elhinni róla, hogy még semmi ilyen helyen nem volt. Még ha a maga sajátos módján, de elég hamar felveszi az ütemet és olyan otthonosan mozog, mint ha már régóta ezt csinálná. Persze látom rajta, hogy kissé zavart, az az arcára van írva. Amikor az előbb összetalálkozott hirtelen a tekintetünk, mikor megfordítottam is egészen más felé kapta az övét. De oldódik, érzem hogy a koktél jót tett neki.
Ahogy a fülemhez hajol, kicsit a lendületemen is visszább veszek és próbálom kivenni a szavait. Valami ilyesmi válaszra vártam igen, de még mindig akkor is teljesen ellent mond az állítása és amit itt látok. Elmosolyodok végül csak a válaszra, bólintok, de közben végig a tekintetét figyelem. Mint ha két teljesen más dimenzióba csöppennénk, egymást figyeljük az egyikben távol a tömeg zajától, a nyüzsgéstől, amíg a másikban teljesen belepasszolunk ebbe a képbe.
Az érdekes kettősséget egy idegen alak lökése zavarja meg, miközben Ana meglendül picit felém. Reflexből tartom meg stabilan, noha lépek hátra is egyet, de nem történik más. Nem fogom egy idióta miatt most itt hagyni, ellenben csak elnevetem magam ahogy megpillantom az arcát. Ha eddig egy picit volt is zavarban, most gyakorlatilag csak a homlokára nincs ez kiírva. Fogadjunk pirulgat is. Illene hozzá. Bár ebből semmit nem tudok felfedezni a gyatra látási viszonyoknak köszönhetően.
- Úgy hiszem rád férne még egy koktél. Lazíts... - hajolok még egy picit közelebb is hozzá, miközben kaján vigyor ül ki az arcomra. - Ne érezd magad frusztráltnak, itt az égvilágon senkit nem érdekel semmi, csak az hogy kicsit pezsegjenek. Ha már lógsz a suliból, használd ki.
Mielőtt azonban bármit is mondhatna, megfogom a kezét és elindulok vele ki a tömegből, már ha nem ellenkezik. Úgyis teljesen zsúfolttá válik a tánctér és most már tényleg lassan csak a lépegetés maradna. Mint a pingvinek egy szardíniás dobozban.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

A nevetésére a szemem egy egészen pillanatra gyilkosul megvillan. Nyilván nem úgy, ahogy mondjuk neki tenné… csak jelzem, hogy baromira nem értékelem, hogy kinevet. Kommentálnám is, de inkább elnyelem a dolgot. Igazából ez egy dologra volt jó. Arra, hogy összekapjam magam és eldöntsem, hogy én márpedig akkor is most magabiztos leszek. Eddig is ugyan próbáltam az lenni, de úgy voltam vele, hogy egyértelműen hendikeppel indulok, szóval egy kicsit nem probléma, ha meglátszik, hogy nem vagyok teljesen a helyzet magaslatán. Nehezen is hinné el bárki, aki tudná, hogy mi a helyzet. De most, így, hogy kinevetett, előjött a dacos énem. Nem mondok arra se semmit, amit mondd, csak bólintok és elindulok kifelé. Ismét szorosan megyek mögötte, hogy még véletlenül se szakadhassunk el. Az kellene még nekem. Egyedül a tömegben. Na jó… igaza van, fölöslegesen vagyok feszült, nem kéne annak lennem, de ezek olyan dolgok, amik maguktól jönnek.
Mikor végre sikerül kiszabadulni a tömegtől, az előbbi helyre, a pult szélére ülök le, ott kezdem el vizsgálgatni az itallapot. A vizsgálgatás közben nem bírom ki, hogy ne pillantsak néha oldalra. Nem, most már nem bizonytalanul. Igenis megmakacsoltam magam és amennyire csak tudok, magabiztosnak látszok. Rámutatok egy italra, ami azért némileg erősebb az előzőnél.
- Ezt kérem. Amíg megcsinálják, kimegyek a mosdóba. – El is pillantok a felirat felé, ami nem messze van és már pattanok is le a bárszékről, kezébe nyomva a táskámat, hogy addig vigyázzon rá. Kezemet a combjára helyezem, ahogy közelebb hajolok hozzá. – Rendelhetsz valami töményet is… - El is mosolyodok. Ha ő így játszik, akkor én is elő tudom venni ezt a felemet. Tudom, hogy ő sokkal jobban tudja, hogy mit csinál, nyilván nem egy nő fordult meg a karjai közt. De én miért gondolok erre? Nem… baromira csak apám egyik embere, nem is kéne érdekelnie, hogy hogyan viselkedik. Elmegyek a mosdóba, ahol szerencsére nincs is sor. A tükörben persze kicsit igazgatok magamon, majd a nemrég elővett magabiztosságommal indulok vissza. Már majdnem oda is érek Cameronhoz, amikor azt érzem, hogy két kéz csúszik a derekamra. Azonnal hátrapillantok és egy enyhén részeg, idióta barom próbál artikulálatlanul valamit a fülembe motyogni. Nem törődve vele el akarok indulni, amikor is keze szorosabban körém fonódik. Könyökömmel megpróbálom oldalba ütni, de nem igazán törődik vele, csak hajamon keresztül próbálj a nyakam felé hajon.
- Eressz el, te vadbarom. – Kiáltok rá, bár gyanítom ez is haszontalan lesz. A probléma leginkább az, hogy kívülről talán nem is olyan feltűnő jelenség vagyunk a tömegben. Kezemmel megragadom az övét, körmömet is belenyomva kézfejébe próbálom lefejteni magamról, de nem igazán sikerül, végül csak egy igencsak kétségbeesett pillantást vetek Cameron felé, remélve, hogy kiszúrja, mi a helyzet és segít… Nem akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha nem.

outfit: here!

[/color][/b][/i]

Ha valaki új helyre keveredik, akkor az újdonság varázsa után hirtelen mélyre kerül. Hirtelen érezheti azt, hogy teljesen zöldfülű, egy senki, vagy egyszerűen csak tömegiszonya lesz. Én személy szerint gyűlölök tömegbe járni. Olyankor keresek magamnak egy célt és magabiztosan végiggondolva végrehajtom. Semmi egyéb keresnivalóm nincs most itt, mégis még mindig itt vagyok. Aki miatt ide jöttem mostanra már vagy halott, vagy őrült, vagy egyszerűen törölték az emlékeit. Semmi más dolgom nem lett volna, mint nemes egyszerűséggel eloldalogni, mint ha itt sem lettem volna. Egy valaki tartott itt és az a személy szintén egy kis rátámogatásra szorul. Már oldódik, mégis nehézkesen. Újabb cél kell, és egy magabiztos személy aki rásegít. Ez utóbbi jelen esetben én lennék. Ha nem is nagyon ismer, tudja ki vagyok és ez egyfajta kapaszkodó lehet neki. A cél pedig hogy ellazuljon. Nem fogom leitatni, semmi ocsmány dolgot nem óhajtok vele tenni. Azért mégis tudom, hogy hol a határ és vele mit szabad, vagyis pontosabban miket nem szabad. Ezek teszik ki aránylag a kilencven százalékot.
De mint ha picit most magabiztosabbnak tűnne, vagy csak próbál az lenni? Mint eddig akárhányszor is tette. Ezt az oldalát már ismerem, amikor el akarja hitetni velem, hogy milyen, és többnyire nehézkesen is, de elhiteti. Vagyis hagyom, hogy elhitesse. Találnék én jeleket, most mégsem találok. De nem is keresek. Figyelem mit kér, én közben leadom ugyanazt a rendelést. Nekem nem kell különösebb rásegítés, elég tömény volt az első ital is.
Ahogy Ana leadja a rendelést, egyik könyökömmel a pultra támaszkodok, megtámasztva mutatóujjammal az állkapcsom a fülem tövénél. Ahogy lepattan a székről, tekintetemmel követem őt. Sejtettem, hogy nem fog egy szó nélkül elmenni. Pimasz ámde elégedett mosoly ül ki az arcomra, ahogy hallgatom, amit mond. Helyes, ezek szerint elkezdte a szokásos csiki-csuki játékát, amit mindig is szokott. És amit persze ugyanúgy mint partner át is veszek.
- Hát akkor két pohár vodkát is kérek a töményebbik fajtából. - pillantok a csapos felé rögtön ahogy Ana elindul mellettem. Egészen a pultra támaszkodok, azt figyelve a pultos közben miképp készíti el az italainkat. Amibe aztán bele is kortyolok, ahogy elkészül. Hmm.. kicsit mint ha édesebb lenne, de lehet csak nekem tűnik mámorítóbbnak... Ejj, nem szabad hagynom magamnak, hogy beindítson ez a leányzó, nyilván direkt fog most már rájátszani az ilyenekre, mint amit az imént leművelt.
Még egy kortyot iszok a koktélomból, közben nézelődök. A percek lassan telnek, közben a mosdó felé pillantok, de még mindig nem jött ki. Kár, hogy nekem háttal van és lusta vagyok szinte másodpercenként azt szuggerálni. Már a koktélom felénél járok és azon gondolkozok, ellátogatok oda, hátha képes volt hülyét csinálni belőlem és közben már rég messze jár. Hangok ütik meg a fülem, amire először nem is figyelek fel. A tomboló zene és a tömeg zaja elnyomja. De valahogy furán élesen szűrődik ki, rendellenesen bántva a fülem. Fel is kelti a figyelmem. Nem hallucinálok, Ana visszaért a mosdóból és tényleg őt hallhattam. Érdekes egy szituációba keveredik, de egyből levonom, hogy nem önszántából akarta, hogy az a fickó rá másszon.
- Hé te, ereszd el a hölgyet. - nem kell több, lepattanok a székről és feléjük indulok. Az ürge mint ha csak erős fáziskésésben szenvedne, lassan fogja fel, hogy hozzá beszélek. Még egy darabig nem ereszti el a lányt, de legalább már nem is erőszakoskodik vele tovább.
- Foglalkozz a magad... - nem várom meg, amíg befejezi a mondatát, ahogy látom, hogy nem szorongatja Anát, megindulok felé és ellököm tőle. A férfi a padlón köt ki, arrébb támogatva néhány embert. De mint akik nem is akarnák tudomásul venni, hogy mi zajlik itt, csak odébb állnak egy szó nélkül. Nem is lep meg, nem fognak minden egyes részeget feltámogatni, legalábbis azt vehették le, hogy csak úgy elesett. Feltápászkodik, látom rajta hogy az ingujját gyűrögeti.
- Verekedni akarsz, öreg? Nem a legjobb hely, nem gondolod? - kérdezem tőle nyomatékosítva, hogy most nem vagyok hajlandó vele foglalkozni. De csak tovább folytatja a tevékenységét és átlépdeli a köztünk lévő távolságot. Vessen magára, én nem várom meg, amíg közelebb jön és alkalma lesz ütni. Megteszem én helyette egy jól irányzott bal horoggal. Az orra vére elered, azt még tisztán kiveszem, de már nem foglalkozok vele. Hangosan csattan a parkettán, én pedig megfordulok. Most már az sem érdekel, ha elájult, az sem ha elhúzza a belét. Jobban teszi mert a következőtől már nem leszek ilyen kíméletes.
- Bántott?

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Ana & Cameron

Kezdek egyre jobban kétségbeesni, ahogy érzem, hogy nem, hogy engedne, még jobban szorít magához és a kétségbeesés mellett az undor is egyre inkább nő bennem. A mocskos, undorító kezével nyúl hozzám. Hátra se merek fordulni, mert érzem, hogy feje egészen közel van, még a végén olyat tesz, amitől el is hánynám magam. Bár lehet az legalább leállítaná.
Felpillantok még egyszer, tekintetem hátha találkozik Cameronéval és ahogy ez megtörténik, látom is, hogy megindul felénk. Némileg megkönnyebbülök és bátrabban kezdem kitépni magam a kezei közül. El is lépek azonnal, ahogy ellöki tőlem és mögé lépek. Alig tudom felfogni, hogy mi történik. Leginkább próbálom feldolgozni, hogy kiszabadulta a karjai közül. Na tessék, csoda, hogy eddig nem jöttem ilyen helyre. Most is felelőtlen voltam, hogy egyedül eljöttem. Ha most nincs itt… akkor lehet már elrángatott volna és ki tudja mit kezd velem. Bár… azt hiszem, akkor előkaptam volna a pálcámat, ami táskámban van. Igen… tudom, a legjobb hely a tárolására.
Nem is látom, hogy mit mondd neki Cameron, csak azt, hogy behúz neki egyet. Tekintetemmel követem, ahogy ez a nyomorult a földön köt ki, majd Cameron felé fordulok.
- Csak próbált…- Oldalra pillantok és látom, hogy nagyjából már feltápászkodott, de egyelőre azzal van elfoglalva, hogy vérzik az orra. A körülöttünk lévők is már azért felfigyelnek arra, hogy mi történt, de nem is nagyon érdekelnek. – Egy pillanat. – Fordulok oda Cameronhoz, odasétálok az alak elé, megragadom a felsőjét, amire egy undorító mosolyra húzza arcát, majd egy jól irányzott rúgással a lába közé térdelek, amire az a mosoly hamar eltorzul.
- Ezt neked te szánalmas kis senki. – Dobom még oda neki, majd elengedem, had szenvedjen. Remélem akkor kárt okoztam neki odalent, hogy jóideig elfelejti, hogy idegen lányokra ugorjon rá. Bár, ha csak ma megmentek valaki attól, hogy ezt csinálja, már nyert ügyünk van. A pulthoz sétálok, ahol már megkaptuk a rendelést és egyből nyúlok is a vodkámért, amit le is húzok. Ezek után baromira jól esett. Igazából egy kicsit még mindig remeg a kezem a történtektől. Megvárom, amíg Cameron is visszajön, ha nem jött akkor, amikor én és utána ülök fel a bárszékre, a koktélom után nyúlva.
- Köszönöm…

outfit: here!

Egy pillanatig egészen aggaszt a helyzet. Elvégre egyrészt nagyon lemaradtam arról, mi történhetett az előtt, hogy kiszúrtam volna a fickót, másrészt meg pocsék munkát végeztem, ha abból indulunk ki, hogy tulajdonképpen megbízásmentesen, de mégis csak vigyázok apuci kicsi lányára. De ahogy tekintetem felé emelem egyből ahogy a kérdés elhangzik, már nem aggaszt semmi. Elég rá néznem, egy nagyon zaklatott nő nem így viselkedik, még az sem, aki egészen jól titkolja. Elméletileg...
De nem, tényleg nem aggaszt, pláne a válasza után. Szóval akkor még időben léptem közbe. Csak tudnám, hogy miképp jöttek így ki a lépések, az előző pillanatban még Anát nem is láttam sehol, aztán máris szerzett egy zaklató részeg idiótát. Könnyen akad társasága, annyi szent.
Azon gondolkozok, hogy már visszaülök a bárszékre, amikor is megtorpanok. Hogy miért? A kisasszony egy pillanatot kérve elindul a részeg fazon felé, akivel én már egy jó ideje nem foglalkozok. Aztán csak figyelem, hogy mire szánja el magát. Egy fintor ül ki az arcomra a pasas vigyora láttán, ez tipikusan az a behízelgő, önelégült vigyor, amit a legtöbb szerencsétlen bevet, ha éppen nőt lát, vagy jobb esetben fogdoshat. Persze tény, vannak olyanok akik tényleg nőhiánnyal küszködnek, olyan balekok, itt pedig még agresszívak is velük.
Ahogy a betérdelést meglátom, elégedetten mosolyodok el, majd nevetem is el magam. Kezeimet magam elé emelve kezdem megtapsolni, úgy hogy ezt ő bőven láthassa. Igen, ez a véleményem. Most megmutatta, hogy tud belevaló is lenni. Igaz miután már a közvetlen veszély elhárult, de nagyon sokan mimóza módon csak elsiklanak a dolgok fölött ilyenkor, mint ha mi sem történt volna.
- Ez igen, jól megmutattad, hol a helye. - ülök le végül mellé vissza a bárszékre és én is hasonlóképp teszek, mint ő. Volt vodka, nincs vodka. Kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy én jó eséllyel fogom bírni a továbbiakban is, ő már kétlem. Azt hiszem enyhén spiccesen kell majd visszacsempésznem a suliba. De az még nem most jön el.
- Szívesen. - mosolyodok el csak egyszerűen. Mondhatnám, hogy semmiség. De az annyira nem hozzám illik. Máskülönben meg.
- Ugyan már, melyik az a zöldfülű aki ne ment volna segíteni neked, ha tényleg látszik, hogy baj van? Egy hölgyet nem megvédeni a legrosszabb dolog. És most attól függetlenül, hogy az apádnak dolgozok, nem ez a mérvadó. - belekortyolok a koktélba időnként, miközben beszélek. Most egész jó lett tényleg kiválasztva. Aztán ahogy megiszom, lerakom a pultra és bal alkaromat nekitámasztom a pult szélének, hogy jobban felé fordulhassak.
- Nos az úriember etikettje megköveteli, hogy a kisasszonyt elvigyem táncolni, megint. - kezdek viccelődni. Megvárom, amíg megissza a koktélt, aztán már fogom is meg a kezét, hogy lesegítsem a székről, és beinvitáljam a tömegbe.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

A vodkára egy kicsit azért elfintorodok, ezért rögtön a koktélom után is nyúlok, hogy az ízt kicsit enyhítse a torkomban. Bár… nem túl okos ötlet azt hiszem tömény után rögtön alkoholosat inni. Egy picit azért már érzem a fejemben, hogy hatott az alkohol, sőt, leginkább kedvem lenne még egy felest lehúzni, talán az adrenalin löket adja a nagy vágyamat. Azt hiszem attól, hogy megmutathattam neki a magamét egészen felbátorodtam. Az egy másik dolog, ha nincs Cameron, akkor nyilván nem így végződött volna… és a dolog oroszlánrészét ő csinálta. Ő mentett meg ettől a kis patkánytól, de attól még büszke vagyok magamra, na. Nem olyan könnyű a helyzetemben lenni, szóval ezért bőven plusz pont jár.
Nem is válaszolok, csak bólintok, elnézek az itallapra, ahogy az utolsó kortyot is kiiszom a koktélból. Hát akkor most nem lesz röviditalozás még. De azt hiszem bőven lesz rá alkalmam még.
Az előzőkhöz mérten közel maradok hozzá, amikor bemegyünk a tömegbe, sőt talán most még közelebb, mint az előbb. Fogjuk arra, hogy elővigyázatos vagyok, nehogy valaki megint rám másszon. Azért a para egy picit bennem van, még ha nem is mutatom. Ha az előbbi zavaromat nem is sikerült, ezt simán tudom leplezni.
Beérünk a tömegbe, egy pillanatra körülnézek. Amikor maga felé fordít, magamtól lépek hozzá közelebb egy lépést, lehunyom a szemem és megkeresem a zene ritmusát. Ez a része valahogy tetszik a dolognak. Nem sokszor van alkalmam úgy igazán zenét „hallgatni”, mert otthon nem viselik el nagyon az üvöltő, dübörgő hangos zenét, esetleg, ha zongorázok. Azért még sose szóltak rám. Próbálnák meg… azt hiszem azért robbannék egy picikét, azt pedig se anyám, se apám nem szeretné, abban biztos vagyok.
Megtalálva a zene ütemét el is kezdek táncolni, de egyelőre, annak ellenére, hogy közelebb férkőztem Cameronhoz, nagy felbátorodva, a szemébe még nem nézek, leginkább a vállát szuggerálom, mintha valami nagyon fontos dolog lenne ott, aztán úgy döntök inkább megint lehunyom a szemem.
Azonban a mozgás is, meg a tömeg, a meleg, a füst és a csukott szem, erősen kezdi kihozni belőlem az alkohol adta enyhe szédülést, koordinációveszteséget, de egyúttal azt is, hogy ne nagyon gondolkozzak már a dolgokon, csak tegyek úgy, ahogy szeretnék, nem törődve azzal, hogy mit is csinálok. Kinyitom a szemeimet, elkapva az ő tekintetét és valami furcsa felbuzdulástól vezérelve először csak közel simulok hozzá, majd, egészen hirtelen simítom kezemet nyakára, egészen tarkójáig és megcsókolom. Nem… tényleg nem gondolkodok… és tudom, ez most olyan húzás tőlem, amit másnap, vagy legalábbis a józanság első pillanatában meg fogok bánni. De hát… fogjuk az alkoholra, meg arra, hogy egy picit még zaklatott vagyok azért az eseményektől.

A tánc ötlete részben azért született, mert ha már ittt vagyunk, kihasználom a lehetőségeket. Ugyan hány ilyen lesz még? Nsm hiszem, hogy sokról beszámolnék. Különben is tisztában vagyok az apja terveivel, nem fog sokáig egyedül maradni ez a leányzó. Másrészt pedig jól érezzük csak magunkat. A pár perce történt incidens után bőven rá fér. A tánc pedig jobb módja az önfeledt szórakozásnak, mint hogy az itallapról kérjen valamit magának. Most kell a szünet kis időre különben igen hamar kidőlne.
Érzem, ahogy közelebb húzódik hozzám, talán a korábbi incidens miatt. Erősebben is fogom meg ennek következtében a kezét, és húzom is közelebb magamhoz, hogy némiképp felbátorítsam. Aztán arra jövök rá, lehet nem is kellett volna. Ahogy megtorpanok némi helyen, szembefordulva vele, egyből közelebb lép hozzám. Áhhá, az alkohol elkezdett hatni. Látom rajta, hogy felszabadultabb jóval, mint mondjuk az előző táncnál, vagy akár utána. Még a pultnál sem tűnt ennyire lazának. De ez engem csak motiválni tud. Nem csak hogy fuán nem veszem a közelségét, de közelebb is húzom magamhoz a derekát átkarolva. Nem hiszem, hogy ilyenek miatt kellene tartanom. Azt hiszem az apja nem fog minderről tudomást sem szerezni. Elvégre azzal maga alatt is ássa azt a bizonyos vermet.
Ropant mód élvezem a helyzetet, hogy teljesen elszabadultak a kedélyek. A hangulat adott, a zene teljesen jól illeszkedik ahhoz, hogy végig legalább egy kézzel a derekát foghassam. Nem zavar, vagyis pontosabban észre sem veszem, hogym néz a szemembe. Pillanatokkal később még azt sem veszem furcsán, ahogy átkarolja a nyakam, csak amikor már olyannyira közel hajol, hogy abnormális legyen. Igazából tudom, hogy ebből a mozdulatból mi lesz. Sajnos pillanatok alatt kísértésbe is esek, mert miért is ne. Nem tolom el magamtól, viszonzom. Tudom, ez tilos, főleg hogy nem kevés alkohol van benne. Egy részeg nő visszataszító tud lenni, de sajnos pechemre ő nagyon is nem az. De észbe kapok és nem is viszonzom tovább, hiába érzem ezt a csókot olyannyira édesnek mint a méz. Hát persze, tiltott gyümölcs. Ki ne kapna az alkalmon? De nem fogom kihasználni a helyzetet.
- A drága papa kicsi virágszála, mi?

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Érzem a tánc közben, hogy igencsak partner a közeledésemben. Igencsak partner abban is, hogy közelebb vagyok hozzá, hogy bátrabb vagyok, sőt, ezzel még inkább bátorít arra a csókra is. Meg arra is, hogy igencsak belemerüljek, főleg, hogy nem lök el magától. De hát miért is lökne? Azért azt beláthatjuk, hogy… nem vagyok éppen egy visszataszító hölgyemény… ahogy látom, érzem, számára sem, hiszen akkor nem lennénk ebben a szituációban, itt és most. Pusztán csak azért nem közeledne hozzám így, amit én talán az alkohol miatt félre is érthetek, mert apuci kislánya vagyok. Sőt, ez leginkább csak visszatarthatná. De amikor megszakítja a csókot, ez eszembe se jut. Azt is elfelejtem, hogy ezelőtt hogyan közeledett hozzám, hogyan húzott magához, hogyan táncoltunk. Mindent. Egy ideig csak nézek mereven a szemébe, megfordul a fejemben, hogy nem hagyom magam és csak azért is megcsókolom megint. Azt hiszem a büszkeségemet sértette most meg kicsit ezzel. Nem is törődve a tömeggel lököm el magam tőle és indulok meg a pult felé. Vissza se nézek, meg az sem érdekel, hogy éppen fellökök pár embert azzal a hévvel, amivel kitörök a körülöttünk lévő emberek tömegéből. Ha most tovább ott állok vele szemben, megint olyat tennék, amit nem gondolok végig. Ennyire még hat a racionalitás a fejemben, még nem homályosította ennyire el az alkohol a gondolkodásomat, hogy ezt tudjam. Főleg ezek után. Megcélzom a pultot, mert mi mást tennék? Kimenni nem fogok, így biztos nem, főleg ezek után nem. Dacos, makacs vagyok, de ostoba nem. Felülök a bárszékre és intek a csaposnak. Lehet látja rajtam, hogy most kéne jönnie, vagy csak éppen nagyon ráér, de pillanatok alatt ott terem. Kérek magamnak az előbbi vodkából, mikor leteszi elém a poharat és akar továbbmenni a keze után nyúlok, hogy álljon meg. Meg is iszom a vodkát, persze elfintorodok, igazából baromira nem esik jól, de nem érdekel. Mutatok a pohárra, hogy töltheti újra és azt is megiszom egyből, sőt, kérem a harmadikat is. De azt már nem húzom le, csak a kezembe fogom a poharat és nézni kezdem a benne lévő folyadékot. A táskámból kiveszek némi mugli pénzt, fogalmam sincs, hogy mennyit és a pultra rakom, mire a csapos is továbbmegy, én pedig tovább nézem az átlátszó alkoholt.

Első gondolatra feltett szándékomban állt, hogy viszonozzam azt a csókot. Túl jó volt, így utólag átlátva tán mondhatni igaz sem volt. És nem is lesz a későbbiek során. Lehet már csak a mi titkunk marad.
A tekintetét fürkészve az jár a fejemben, hogy mégis mit váltottam ki azzal, hogy elutasítottam. Mert ez az volt, töményen. Pimasz megjegyzés kérdés gyanánt ide vagy oda, akkor is látom rajta, hogy a büszkeségébe tiportam. A családi helyzetéből kiindulva gyanítom elutasítást még nem igazán kapott. Máshogy nem igazán tudnám elképzelni az összképet.
Kérdés az, mi lesz most? Felképel sértetten? Vagy kiborul és jól kioszt? Valami ilyesmire készülök fel. És őszintén szólva nagyot nézek, amikor csak úgy hátat fordít nekem és ott hagy. Az egész kezd olyan... abnormális lenni. A nők nem így reagálnak, a nők kikérik maguknak. És most ezt én érzem sértésnek. Csak pislogok, ahogy elviharzik a bárpult irányába. Nem mozdulok, csak figyelem. Lelök egy pohár alkoholt, azt látom. Majd még egyet. Megjön közben teljesen az eszem, talán ezt mégsem kellene hagynom. Egyrészt így a Roxfortba sem fogom tudni visszavinni, másrészt akkor az apja is igen csak kiakadna, hogy mennyire nem vigyáztam a kicsi lányára. Szaporán veszem a lépéseket, ahogy pedig oda érek mellé, még mielőtt bármit is csinálnék, mint mondjuk leülnék, a pohara után nyúlok és elveszem a kezéből.
- Elég volt mára ennyi neked, úgy látom.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Nem gondolkodok. Tényleg. Eszembe se jut, hogy esetleg még vissza kéne mennem az iskolába, vagy csak úgy alapvetően nem kéne mondjuk lerészegednem teljesen. A makacsságom sokszor vitt már olyan dologba, ami számomra nem feltétlenül előnyös helyzet. De mégis nem törődök vele és újra és újra megteszem, hogy gondolkodás nélkül cselekszek. Már éppen elhatározom, hogy lehúzom azt az újabb adag vodkát, amikor megállítják a kezem és ki is szedik belőle. Ugyanúgy merev tekintettel nézek Cameronra, ahogy a tánctéren. Van értelme vitatkozni vele ezen? Nem hiszem. Elvenni tőle se igazán tudnám, ha meg akarja akadályozni, erősebb nálam és feltehetőleg most a korrdinációja is jobb, mint az enyém. Elpillantok a pultos felé, hogy rendeljek egy másikat, de mire odáig jutok, hogy jelezzek eljut a tudatomig, hogy hasonló sorsa lenne, mint az előzőnek, szóval feladom.
- Nem mindegy neked? Menj és szórakozz jobb prédákkal. – Le is pattanok a székről, hogy nem tudom hova menjek. Viszont amint ezt megteszem, meg is szédülök és a karja után kapok, hogy megkapaszkodjak. Lassan felemelem a fejem, aztán ránézek.
- Vigyél ki innen. Levegőt akarok. – Hangom most már igencsak utasító, mintha tényleg csak a testőröm lenne. Baromira kihasználom most a helyzetemet, ami nem szép, de hát a dac ezt hozza ki belőlem. Tudom nagyon jól, hogy tényleg nem hagyná, hogy bajom essék, azt hiszem nem csak azért, mert apám lánya vagyok. Bár… közel sem ismerem annyira, de ahhoz túlságosan is úriember, hogy egyedül hagyjon. Miközben elindulok kifelé a tömegből, megpróbálom elengedni a kezét, de a nehéz levegő, ami itt van, a füst, az alkohol, meg minden együtt nem igazán engedi, hogy ne szédüljek azonnal meg. A fenébe, hát hogy legyen így dacos az ember. Mentehetetlenül is a karjába kell kapaszkodnom, különben igencsak elszédülnék és talán a földön kötnék ki.

Tudom én miért most ilyen dacos. Megsértettem kicsit azzal, hogy nem voltam annyira partner a csókban, mint azt kellett volna, vagy számított volna rá. Hiába, hogy tényleg vonzó, és majdnem csak elcsábultam a lehetőségre, de idejében megjött az eszem szerencsére. Most viszont azért össze kell őt szednem valamennyire, hogy vissza tudjam vinni a suliba. Nem lesz ennek jó vége, érzem.
Horkantok egyet a megjegyzésére. Eddig álltam a tekintetét. Eltökélten végiggondoltam, hogy ha még egyet rendel, akkor szólok a csaposnak, hogy többet ne. Különben is még elvileg kiskorú egy mugli szórakozóhelyen. Szóval örülhet, hogy idősebbnek is nézték. Az viszont már tényleg cseppet sem tetszik, ahogy nekem szegezi a megjegyzését.
- Ne legyél közönséges... - jegyzem meg félszegen, noha szerintem nem is rám figyel. Mert egyből leszáll a székéről. Ereszteném én útnak is, ha nem látnám, hogy egyből elbizonytalanodik. Reflexből kapom el, ha esik, ha nem. De szerencsére nem. Bólintok csak a megjegyzésére, ennél jobb ötlettel én sem rukkolhattam volna elő. Nem csak, hogy hagyom, hogy a karomba kapaszkodjon, ahogy elindul és én is követni kezdem, de szükségesnek is látom mindezt. Ahogy a nagyobb tömeg felé haladunk, hogy átvághassunk rajta, szorosabban is felzárkózok, hogy szabad kezemmel utat törjek, ellenben másikkal a derekát karolom így át, hogy picit tudjunk gyorsabban is haladni. Szükséges. Kijutunk aztán, ismét a bejárati folyosón találjuk magunkat, majd a biztonsági őr állja utunkat. Persze csak háttal, így mikor észrevesz minket, csak arrébb áll. Cigire gyújt és úgy dönt tesz egy kört. Én Anát az egyik közeli üres pad felé terelem. Most már jóval kevesebben lézengenek itt, vagy bent vannak, vagy valamerre szétverődött a kint züllő részeg társaság. Bentről még mindig valamelyest dübörög a zene, de legalább már nincs fülsüketítő zaj, nincs füst és érzem, jót tesz még nekem is ez a csípős hideg levegő.
- Így nem igazán fogsz visszajutni a suliba... haza kellene vigyelek.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Egy fél mondatnyit elkapok abból, amit mondd, mielőtt elindulnék kifelé. Nem… azt hiszem jobb, ha nem is reagálok rá. Csak arra koncentrálok, hogy kiérjek. Körbe se nézek, ahogy kiérünk, csak leülök a padra, ahova leültet. Egy időbe telik, mire észreveszem, hogy még mindig szorongatom, szóval elengedem és távolabb is húzódok. Ő akarta… biztos van itt más, aki mellett szívesebben ülne. Még ha eddig nem is azt mutatta. Úristen, még magamra is dühös vagyok, amiért ilyeneket gondolok. Ki a fene ő, hogy miatta idegeskedjek?
Felpillantok rá, ahogy beszélni kezd, majd el is nevetem magam. Kicsit talán hangosabban, mint kéne.
- Komolyan? Haza? Bár… menjünk… megnézném apám képét, ahogy meglát… főleg anyámét. Sőt... azt hiszem azt is megnézném, ahogy megnyúz téged, amiért így vittél haza. – Vigyorgok rá úgy, mint aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy milyen hatalma van jelen helyzetben. Hiába… apámnak azért van egy neve, meg hatalma… és jó sok csatlósa. Én pedig csak annyit hintek el, hogy ez a csúnya, gonosz ember leitatott. Kár, hogy ilyet úgyse tennék. Sajnos nem apám vére vagyok ilyen szempontból… nem lennék képes ilyen szemét húzásra valaki ellen, aki bár megsértett, nem is kicsit, de mégis csak segített.
Nekidőlök a pad támlájának és egy pillanatra csak felfelé nézek az égre. Csillagot aligha láthatok, a fényszennyezettség miatt, de valamiért roppant szórakoztató a sötét eget bámulni. Aztán veszek egy, vagy inkább jópár nagy levegőt és ránézek.
- Különben is… nem kell segítened. Majd megoldom egyedül… visszamegyek az iskolába, te meg mehetsz utadra, nem kell pesztrálnod apuci pici lányát. – Akaratlanul is gúnyosra sikerül ez a kijelentés. Egy ideig még nézem, majd nagy nehezen lendületet veszek, hogy felálljak. Nem, nem mondanám, hogy a legstabilabbnak érzem a járásomat, de azért valahogy még tudok menni, azt hiszem, szóval el is indulok valamerre. Kár, hogy fogalmam sincs merre. Valahogy nem abban az állapotban vagyok, hogy fel tudjam idézni, merről is jöttem ide.
Töretlenül próbálok egyrészt normálisan menni, másrészt gyorsan, de a kettő valahogy nem akar összeklappolni. Főleg, hogy a járdán valami bukkanó is utamba kerül, aminek következtében eléggé afelé közelítek egy másodperc alatt, hogy megvizsgáljam közelebbről is a betont.

Ha eddig volt is némi feszültség, akkor az semmi volt ehhez képest, ami most van. Én legalábbis ezt érzékelem, és ha Anára pillantok tényleg azt látom, hogy mint ha neki már zavaró lenne, hogy itt vagyok. Igen, mint ha tényleg távolodna, hisz arrébb ül, ezzel a tudtomra adva, ha szóban nem is, hogy nincs rám szüksége. Érdekes egy helyzet állt elő ahhoz képest, hogy eleinte még annyira láttam rajta, igényli a társaságomat. Igen, akkor még tisztán levettem, hogy először van itt és idegen neki a hely. Ahhoz képest most teljesen mint ha kifordították volna. Most vagy először részeg és ezért van ilyen hatással rá, vagy egyszerűen így hat rá a pia. Hmm... nem, nem való a kezébe alkohol. Pláne ha a második az igaz.
Oké, az egyszer igaz, amit mond. Ha hazaviszem, akkor abból én járnék mindenképp nagyon rosszul. És nem hiszem, hogy neki jót tenne, ha így látnák meg a szülei.
- Akkor... - eddig jutok, mert igazából gondolkozni kezdek, hogy mi legyen. Így a suliba biztos nem viszem, már csak azért sem, mert nem vagyok olyan szemét, hogy útjára eresszem, és azzal a tudattal, hogy ha lebukna, úgysem tudná rám fogni, hogy én itattam le. Hisz ott sem voltam. Mert biztos, hogy valaki fülön csípné. Nem, egy ismerősömre sem sózhatnám ugyanúgy, hisz Lestrange. Egyből visszajutna.
- Nem mész sehová egyedül. - pattanok fel, ahogy ő is felegyenesedik. Nem hagyom azért ingatag lábakon elindulni. Főleg ha tényleg most először rúgott be úgy igazán. Veszélyes egy becsiccsentett leányzónak ilyenkor. Látom, hogy egyre jobban imbolyog néhány lépés után, de ahogy látom, hogy esni készül, úgy moccanok utána, mint akit puskából lőttek ki. Gyorsan kell cselekednek, így a legegyszerűbb módon kapom el, a derekánál, és húzom is picit közelebb magamhoz.
- Apuci pici lánya hazajön velem. És nem érdekel a véleményed róla. - amilyen határozottan kaptam utána az előbb, úgy indulok el vele az úton. Addig nem fogok hoppanálni, amíg ennyire ellenkezik, mint tette azt az előbb is. Addig viszont amíg nem hajlandó velem dolgozni, addig hosszú az út hazáig.
- Azt lásd be nincs más választásod sem neked, sem nekem. Kénytelen leszel még egy ideig elviselni.

Tartózkodási hely : Roxfort/London

Érzem, hogy a talaj húz magához, aztán hirtelen azt is, hogy valami más húz vissza. Két kéz, a derekamnál fogva. Kitalálom elég könnyen, hogy ki az. Jó, persze, hálás vagyok neki, de azért reflexből próbálok küzdeni a dolog ellen, egy ideig. Nagyjából fél percig, aztán figyelem, amit mondd. Szemöldököm erősen a magasba szökik.
- Mégis mit gondolsz te rólam? Mi az, hogy nem érdekel a véleményem? – Jó persze, először reflexből arra gondolok, hogy miért szokta egy egyedülálló férfi az otthonába invitálni az egyedülálló nőt. Vagy éppen az egyedülálló nem is szükséges jelző, de a lényeg, hogy miért szokta. Normál esetben. Persze nem tudom eldönteni, hogy ez most imponál e, vagy sem. Aztán eszembe jut, hogy mit csinált a táncparketten és a dacom azonnal visszajön. Rögtön határozottabban el is akarok indulni, hogy én most már akkor is lelépek, egyedül. Nem tudom hova, hogyan, de megoldom. Aztán persze hamar rájövök, hogy túl erősen tart ahhoz, hogy ezt megtegyem. Ami nem véletlen. Nem vagyok igazán stabil… sajnos. Egy pillanatra meg is állok és nagy levegőt veszek, közben ránézek. Nem szólalok meg, csak nézem egy ideig.
- Élvezed a helyzetet, mi? Kényelmes, hogy másokat irányíthatsz? Főleg a gyengébbik nem közül… - Még mindig nem indulok tovább, csak egy kicsit jobban felé fordulok, közben folyamatosan csak őt nézve. Na jó, talán nekem is jót tesz, hogy nem csak csettintésemre ugrik mindenki, ahogy azt eddig azért egészen jól megszoktam. Főleg otthon. Lepillantok kezére, ami a derekamon van, majd fel megint arcára. Az alkohol megint csak romba dönti az ítélőképességem és megint megcsókolom. Nem úgy, mint a táncparketten. Itt hamar észbe kapok és eltávolodok tőle, mielőtt még ő tehetné ismét meg, egy fél másodpercig még nézem, aztán tovább indulok. De egyik kezemet ökölbe szorítom. Lehet ezt úgyis nézni, hogy elhúztam előtte a mézesmadzagot, már ha egyáltalán érdekli az a madzag. Mert egyik pillanatban úgy hiszem, úgy látom, hogy igen, aztán meg, hogy nem…. és még a nőkre mondják, hogy nehéz rajtuk kiigazodni.

» Cameron Wilkes